Csendes, merengő és zárkózott. Nem bánt kesztyűs kézzel vele az élet, voltak hullámzó időszakai. A művészet segített neki az önkifejezésben, a tanításban pedig megtalálta önmagát. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Barkaszi Tibor althegedűs, az Ungvári Művészeti Iskola pedagógusa.
– Miért a hegedű?
– Nem volt választásom. Édesapám hegedűs és brácsás volt. Érdekelt a zene, de nem az állt az első helyen. A hegedű nehéz hangszer, nagyon sok kitartást igényel. Ha az embernek nincs sikerélménye, hajlandó hamar feladni.
– Önnek sem volt?
– Nekem meglepően jól ment. Sőt, rövid időn belül zeneszerzésbe kezdtem. Akkoriban kitűntem a kortársaim közül. Aztán a tini korban elkezd változni a gyerek, s ez a fordulat még drasztikusabb lehet, ha valamilyen nem várt esemény vagy tragédia történik.
– Elveszítette az édesapját.
– A hosszan tartó betegsége egyébként is rányomta bélyegét a gyerekkoromra. Sok időt töltöttem kórházban vele, később édesanyám is megbetegedett. Így érthető módon nem igazán volt időm a haverokkal lógni, és megszoktam, hogy sehová sem járok. Ha volt is egy kis szabadidőm, akkor sem mások társaságát kerestem, hanem egyedül ütöttem el az időt. Zenét írtam, rajzoltam, elmélkedtem. Megpróbáltam felszínre hozni a bennem tolongó érzéseket. Az ifjúkori szerelem eleinte sokat segített, aztán az is csalódással végződött.
– Mi jellemezte a gyerekkorát?
– Minden huncutságban benne voltam. Tizenhárom éves korom után viszont ez megváltozott. A Beregsomi Általános Iskolában tanultam, zeneiskolába pedig Kaszonyba jártam. Sokat stoppoltam, bicikliztem vagy épp gyalogoltam a szomszéd faluba. Az első két év nagyon izgalmas volt, komolyan is vettem. Apukámmal könnyű volt tanulni, meg tudta magyarázni, mit miért és hogyan kell. Aztán megbetegedett és helyette sorra kaptam az új tanárokat. Akkor már néha ellógtam az órákról, ami persze kiderült, és meg is kaptam a büntetésem: gyakorolnom kellett. Utólag látom, hogy azokért az évekért kár, mert van, amit nem lehet bepótolni, és háromszor annyi energiát kell belefektetni idősebb korban, mintha gyerekfejjel megtanultam volna. De ezt már csak felnőttként látja be az ember.
– Ön a szakközépiskolában látta be.
– Az Ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskolába felvételiztem. Ott magánórákat vettem zeneszerzésből. A tanár nem volt túl támogató, nem értettünk szót. Több művet készítettem. A probléma az volt, hogy nem tudtuk rendszerezni és nem tudtam mindent leírni, ami a fejemben volt. Itt éreztem meg a kimaradt szolfézsórákat… Azt terveztem, hogy a zeneszakközép után zeneszerzést fogok tanulni Lembergben. Viszont édesanyám beteg lett, ezért meghiúsult ez az elképzelésem.
– Amikor elkerült Ungvárra, akkor „tombolta ki” magát.
– Senkit nem ismertem, a nyelvet nem tudtam, ismeretlen volt a környezet. Egy gálocsi barátommal, aki nagyon elvont és mélygondolkodású volt, megtaláltuk a közös hangot. Mindketten kerestük önmagunkat. Lázadtunk. A nagy beszélgetésekben eljutottunk odáig, hogy kétségbe vontuk Isten létezését. Előjöttek a régi sérelmek, találni kellett valakit, akit hibáztathatunk… Alvilági összejövetelekre jártunk. Sötét hangulat jellemezte azt az időszakot. Ennek ellenére akkor is kántorkodtam a falum református templomában.
– Hol sikerült elhelyezkednie?
– A szakközépiskolás évek alatt kezdtem dolgozni a megyei színház vegyes zenekarában. Althegedűn játszottam. Úgy terveztük, hogy a diplomaszerzés után oda megyek át. Haza, falura, semmiképp sem akartam menni. Aztán végül visszajött a színházba az, aki gyermekszabadságon volt, így már nem kellettem. Bementem a filharmóniába, próba szerencse alapon. Felvettek. Sokat kellett dolgoznom azért, hogy elérjem a kamarazenekar színvonalát. Két évvel később felkértek a szimfonikus zenekarba is. Nagyjából négy évet húztam le ott. Aztán pedig átkerültem a művészeti iskolába. Most ott dolgozom főállásban. Eleinte nagyon furcsa volt az oktatás. De mivel nagyon sok tanárom volt már életem során, rengeteg tapasztalatot szereztem a terén, hogyan lehet oktatni, mire kell odafigyelni. Egyre több tanítványom lett és mára már nagyon megszerettem a pedagógiai hivatást is. Szeretnék egy kis magyar együttest összehozni a gyerekekkel. Emellett már nincs időm a szimfonikus zenekarra, így csak a kamarazenekarban maradtam.
– Ez a „kilengés” a húszas éveire fokozatosan lecsitult. Most már Isten áll az első helyen az életében.
– Rajta kívül más szóba sem jöhet. Úgy könnyebb volt élni, de nem helyes. Vannak elveim, amiből nem engedek, nevezzenek ódivatúnak, bárminek, akkor sem.
– Mire gondol?
– Vallom, mindig csak az igazat mondd, légy becsületes mindenkivel, még azzal is, aki szerinted nem érdemelné meg. Légy tisztelettudó, bocsáss meg másoknak. Szeresd felebarátodat, légy önmegtartóztató. Az ember mindig talál magának bálványokat, még ha nem is szeretjük nevén nevezni azt. Erre már tudatosan odafigyelek, nem hagyom, hogy valami megkötözzön, és elvonja az időt a csendességtől. A játékszenvedélyemmel sokat küzdöttem.
– Miből fakad a zárkózottsága?
– Részben a neveltetésemből. Később magamtól is inkább az elszigetelődés mellett döntöttem. Olykor tudatosan próbálom magam „pozitívan felhangolni”. Néha meg csak úszom az árral. Olyankor kevesebb a felelősség.
– Mi vidítja fel?
– Néha szoktam színházba járni. Sokszor szárnyalva jöttem ki az előadásról, annyira feldobott egy-egy játék. Az életszerű jelenetek elgondolkodtatnak, átszellemülök. A karantén most megviselt, hogy nem lehetett ilyen helyekre járni.
– Mennyire rugalmas?
– Igyekszem gyorsan átszervezni a teendőimet, ha valami közbejön. Nem mindig rajtunk múlnak a dolgok. Ha holtsáv alakul ki, akkor verset írok, rajzolok, gyakorlok, próbálom hasznosan tölteni az időt.
– Sokat ostorozza magát, ha valami nem sikerül?
– Igen. Rágódom azon, hogy miért úgy történt, ahogy. Elgondolkodom, mi lett volna ha… Nem árt néha több szemszögből megnézni a dolgokat. Olykor viszont az a legjobb, ami először a fejembe ötlik. Nem célravezető túlbonyolítani se a zeneszerzést, se a rajzolást.
– Pontos?
– Igen. Odafigyelek a részletekre, és rendkívül rendszerető vagyok.
– Mivel lehet feldühíteni?
– A rendetlenséggel. Nagyon odafigyelek erre, és ha valaki nem így tesz, az bosszant. A nemtörődömség a másik, ami kihoz a sodromból.
– Milyen céljai vannak?
– Még keresem azt az igazi helyet, ahol a legjobban tudok érvényesülni, legyen szó akár egy másik országról is. Persze nem feltétlenül könnyű szívvel hagynék itt mindent és mindenkit, feladva az itt elért eredményeket. De igazából az ember tervez, aztán Isten végez. Viszont bárhogyan is alakuljon, továbbra is a zenével és a tanítással szeretnék foglalkozni.
Simon Rita
