Unokatestvérek voltak, s mindketten a természet és a vadászat szerelmesei.
Ebben az időszakban a szovjet rendszer kissé kezdett magához térni a második világégés okozta nehézségekből. Lassan a lakosság is megnyugodott úgy, ahogy. Amit tudtak, elfelejtettek a múlt borzalmaiból, amit nem tudtak, a rendszer alaposan gondoskodott arról, hogy mégis elfeledjék.
Ők sem beszéltek a múltról, még egymás között sem. Élték sajátos kis családi életüket, nevelték gyermekeiket. A vallási ünnepeket csendben megtartották. Lehetőségük szerint, mikor idejük és a szabályzat engedte, vadászgattak, főleg télvíz idején. Mert a munkás embereknek máskor nemigen volt idejük erre. Főleg ketten szerettek vadászni, nem kedvelték a nagy társaságot.
Mindkettőjük családja átélte a kommunista diktatúra megpróbáltatásait, az egyikük talán túlságosan is.
A vadászat szeretete őseiktől örökölt szenvedélyük volt, és ha nem lett volna az a bizonyos második világháború, biztos, hogy sorsuk másként alakul. Talán ezért is nem szerették a nagyobb társaságot, és nemcsak vadászatkor.
Környékünkön nem volt olyan hely, amelyet ne ismertek volna.
Novembertől, más munkájuk nem lévén, a két vadász vasárnaponként elővette a gondosan tárolt fegyverét, és kisétált a természetbe.
Ott érezték igazán jól magukat, a friss hó illata, a fehérbe borult természet szépsége elvarázsolta őket. Általában apróvadra: nyúlra, rókára, fogolyra – vadásztak. Abban az időben fácán a környéken ritkán fordult elő, fogoly viszont volt sok. Mindig úgy tervezték az útvonalukat, hogy céljuk elérése közben útba ejtsék egykori birtokuk földjeit. Ilyenkor vágyakozva gondoltak vissza a közelmúltra. Egymáshoz is ritkán szóltak. Vadászatukra kutyát ritkán vittek magukkal, csak akkor, ha éppen nem volt friss hó.
Azon a bizonyos decemberi reggelen is, mint oly sok másikon, ketten indultak el. Nem esett hó, tehát vitték magukkal a kutyát. Pajti igen jó vadászeb volt. Igaz, koros volt már ez a kopó-farkaskutya keverék.
Néhány kilométer gyaloglás után kiértek a Nagytécsi-völgyhöz, amely a Várhegy alatt nyugati irányba húzódik az államhatár felé. Már kivilágosodott. Megbeszélték, hogy mivel nincs friss hó, nem fognak nyomozni, nincs értelme, hanem egyikük standot áll a Kis Orvoscserje fölött, mely épp a Várhegy alatt terül el, és ha van benne nyúl vagy róka, úgyis a Várhegy irányába menekül. A másik pedig beengedi kutyáját a cserjésbe, és követi a vadat egészen a Cébej-dombig, amely szintén a Várhegy alatt van. Ily módon az esetleg oldalba kitörni akaró vadat le tudja lőni.
A kutyás vadász kis idő múlva, mikor már úgy érezte, hogy fenn van a leshelyén, elengedte a kutyáját, s az megértve feladatát, rögtön munkához látott. Gazdája oldalról figyelte. Kis idő múlva meghallotta, hogy Pajti igen erősen csahol. Ebből arra következtetett, hogy az eb rókát kapott föl, mivel a kutyák általában más-más hangot adnak minden állatfajokra. Néhány pillanatra eldörrent a tetőn standoló vadász fegyvere, méghozzá kétszer egymás után.
Mikor befejezték a hajtást, kiderült, hogy valóban rókát ért találat.
Mielőtt továbbindultak, úgy döntöttek, hogy áthúzódnak a Kis-Szélhegy és a Nagyél alatti részre. Átkutatják a Bakkai-cserjést, amely a Várhegy délnyugati oldalán terül el, a továbbiakban megkerülik a Kincstári kertet, a Gyümölcsöst, átmennek a régi üdülő helyére, onnan a Sari-élre, majd a Krüzselyi-cserjén keresztül hazaindulnak.
Nem voltak nagyigényűek. Ha délig nem is lőttek semmit – ami ritkán fordult elő –, akkor is hazafelé vették az irányt, hacsak útközben vaddal nem találkoztak. Csak a Kincstári kertben bukkantak néhány szarvas- és vaddisznónyomra, de ezek sem voltak frissek, s amúgy sem érdekelték őket.
Elértek a Krüzsely-cserjéshez, amely a Lázár-forrás alatt van, a Várhegy északkeleti részén. Ha csoportosan hajtják meg ezt a cserjést, fölfelé, a Várhegy irányába teszik. De mivel amúgy is hazafelé indultak, úgy döntöttek, hogy a szóban forgó cserjést közrefogják, egyikük megy a cserjés jobb oldalán, a másik a balon, a Pajti kutyát pedig középre engedik.
Nagyon sok nyúl- és rókanyom volt a környéken, de mivel friss hó már régen nem esett, hasznavehetetlenek voltak.
A vadász látta, hogy a társa arra vár, hogy elengedje a kutyáját, és indulhatnak lefelé. Rég bevett szokás volt náluk – még nagyvadászaton is –, hogyha a kutyák hajtanak, a hajtók megállnak, és figyelik a kutyák mozgását és csaholását.
Most is ez történt. Pajti ugatása hamar fölhangzott, és a két vadász mozdulatlanná merevedett tovább figyelve a kutya mozgását.
Kis idő múlva a kutyás vadász észrevette, hogy egy nyúl közeledik igen nagy iramban feléje. Egy lövéssel le is terítette.
Pajti kutya azonban még ezután is le s fel loholva és idegesen csaholva hozta tudomásukra, hogy még egy nyúl van a hajtásban. Nemsokára a túloldalon álló vadász fegyvere is megszólal, méghozzá háromszor. Kiderült, hogy két nyúl volt a hajtásban, melyeket Pajti fel is hajtott, csak az első lövéstől megijedve a másik nyúl visszavágott, és a Várhegynek vette az irányt. A nyúlnak van egy olyan szokása, hogy mielőtt lelépne, fut egy kört, hogy megtévessze a kutyát. Ennek a második nyúlnak ez lett a veszte, mert épp szemberohant Pajtival. Mindezt a túloldalon standoló vadász végignézte a Dombélről, és nem mozdult a helyéről, kivárta, míg Pajti rátereli a nyulat. Minden a terv szerint folyt, csak a nyúl került éppen egy kissé távolabb a kelleténél, ezért is volt szükség három lövésre.
Lenn a cserjés aljában találkoztak, mindegyiküknek volt egy nyula, plusz egy róka. Ez jó eredménynek számított. Pajtit megdicsérték, megsimogatták, és a hátizsákból előkerült a kisüveg borocska. Ittak egy kortyot, és elindultak hazafelé a mocsáron át. Ekkor szép nagy pelyhekben hullani kezdett a hó is.
Útközben beszélgettek:
– Nemsokára születésnapod lesz, Sándor – szólalt meg az egyik.
– Szenteste leszek 37 éves.
– És – faggatta tovább Rezső – a nagyobbik fiadat beadod az erdészeti iskolába? Úgy vettem észre, nagyon szereti a vadászatot.
– Nem – mondta Rezső –, elég volt nekünk apám sorsa. Ellesznek velem mindketten a kolhozban.
– De ha szereti – erősködött Rezső.
– Nem érdekel, féltem őket. Biztos még mindig megfigyelés alatt van a családunk apám miatt, és nekem már elegem van az idegeskedésből.
A két vadász lassan ballagott hazafelé. Közben még nagyobb pelyhekben hullott a hó, és a pelyhek nemcsak a nyomokat takarták el, hanem a rájuk nehezedő múltjukat is.
Azóta a nagyobbik fiúból vadász lett, igaz, az erdészeti iskolát az apja tiltakozása miatt nem végezte el, de a természet megtanította mindenre, amire szüksége volt a vadászatokon.
Azóta is megünnepeljük testvéreimmel a szentestét és az apánk születésnapját is.
A két vadász (Sándor és Rezső) azóta is együtt vadászik Pajti kutyával abban a bizonyos hóesésben, csak már az örök vadászmezőkön, ahol bizonyára teljes béke honol, és nem kell félniük, és félteniük. Emlékük legyen áldott.
Stók Lajos
