Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
(Ady Endre: Halottak Napján)
Csak most, amikor utánanéztem a témának, tudtam meg, hogy a halottak napját a régi magyar népnyelvben „lölkök napja” (lelkeknek emlékezete) elnevezéssel illették. A tanulmányok, leírások a nappal kapcsolatban gyakorta használják az ünnep kifejezést. (Többek között az alábbi szövegkörnyezetben „A holtak tiszteletének szánt, róluk megemlékező ünnep már az ókori Rómában is létezett feralia néven… „Az egyházban először 998-ban ünnepelték önálló ünnepként a Halottak napját. Szent Odiló clunyi bencés apát kezdeményezése volt, hogy a mindenszentek napja után, amely az üdvözült lelkekre emlékezik, emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről is.”)
Előbb zavart a kifejezés, sehogyan sem tudtam elfogadni a szó használatát a halállal kapcsolatban. Zavart, irritált, feszélyezett. Mintha kimondása sértené azt, aki elment. Hisz ünnepelni valami örömtelit, a születést… illik, az méltó rá.
Aztán arra gondoltam, hogy a halál, a temetés okozta fájdalmat, gyászt a múló idő előbb vagy utóbb oldja, enyhíti, s marad valami nem evilági, lelket gazdagító érzés. Olyan, mint az öröm visszhangja, megannyi remegő, vibráló, majd letisztuló emlék.
Anyám biztató mosolya, ahogy kört formál ajkaival, úgy segít hogy felismerjem a titokzatos jelet, az O betűt. Apám cinkos kacsintása, mikor feldob a magasba, s azt kiáltja: „Na, most ottmaradsz!”.Nagyanyám, ahogy a fülemre akasztja az első kétszárú májusi cseresznyét. Keresztanyám álmodó, vigyázó tekintete, miközben fejtem le a selyempapírt a születésnapi könyvről. Piri néném aranygaluskát süt, madártejet készít, és az egész világ piruló dió és mámorító vaníliaillatú…
Megannyi újra és újraélhető ünnep.
Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng, – az voltam én…
(Gárdonyi Géza: Ha meghalok)
