„…behunytam a szemem, és újra lejátszódott bennem az egész jelenet”
Valamikor az 1980-as évek elején történt. Augusztus volt és fülledt meleg. A szeder már javában érett, és mivel nagyon szerettem a belőle készült lekvárt, azon gondolkodtam, hogy el kellene menni szedret szedni, s egyúttal felderíteni a területet, mivel a disznók éjszakánként igen dézsmálták a kukoricást. Hogy ne menjek egyedül, átsétáltam Pál Bálint bácsihoz, hogy megkérdezzem, nem volna-e kedve egy nyomozással egybekötött szedrezéshez. S mivel az öreg nem volt soha semmi jónak az elrontója és főleg hogy összekössük a kellemest a hasznossal, beleegyezett.
Épp szombat volt, ezért felajánlotta, hogy ha már megyünk, aludjunk kint a vadásztanyáján. Szóltam édesanyámnak, tegyen be a hátizsákomba egy kis ennivalót, mert szedrezni megyünk, és csak vasárnap este jövünk meg. Még nem voltam nős, így a fehérnép nem jajgatott körülöttem, hogy „jaj, már megint itthon üljek egyedül”, mint ahogy a későbbi években gyakran előfordult. Így hát összepakoltam a felszerelésemet, a kerékpáromat is előszedtem, és elindultam. Még Bálint bácsihoz is vissza kellett mennem, hogy – ahogy ő fogalmazott – „kiszáradástól” vegyünk magunkhoz egy kis bort. Ezt aztán nekem kellett cipelnem. Kinek mi a kicsi, nem tudom, de az öregnek volt egy nyolcliteres műanyag edénye, és azt kellett betennem a hátizsákomba. Volt neki egy csinos kétkerekű kis motorkerékpárja is, melyen sebesség sem volt, csak megtolta, felugrott rá, és már ment is. Még visszakiáltott, „kint találkozunk”, és elrobogott. Úgy tartotta, és mindig hangoztatta is, hogy jobb rosszul utazni, mint jól gyalogolni. Mire kiértem a tanyára, szakadt rólam az izzadtság.
Rámnézett mosolyogva, s megkérdezte: „Mi történt? Eláztál valahol, vagy mitől vagy ilyen vizes? No, sebaj – mondta –, mielőtt kipakolunk, igyunk meg egy pohár bort, vizet nem jó inni, mert abból sok kell, és ki győz maga után annyi vizet hordani?” Kipakoltunk a hátizsákból, egy régi, használt hűtőgép szolgált szekrényül, ebbe helyeztük el az élelmet, ehhez lakat is volt, így be tudtuk zárni. Miután mindennel végeztünk, már dél körül járt az idő. Fogtuk a sétabotot, melyből mindig akadt néhány a bódénak támasztva, és elindultunk szedrezni. Mire felértünk a román határig, szépen gyűlt a bogyóból, s szép számmal láttunk vaddisznónyomot is, melyek a határkerítés túlsó oldaláról, tehát a semleges területről vezettek át hozzánk. Sem a disznóknak, sem a medvének nem volt akadály a drótkerítés. Egy helyen, ahol igen sok szedret találtunk, kiáltott az öreg, hogy menjek oda. Arra gondoltam, hogy valamit mutatni akar, hát odasiettem hozzá. Ahogy odaértem, a földre mutatott, ahol egy hatalmas medveürülék volt látható. Hűha – gondoltam –, ennek a gazdája is szép darab lehet. Intett az öreg, hogy menjek utána. Lejjebb mentünk egy félig kiszáradt patak medréhez, és itt a homokos talajon megtaláltuk a nyomát is. Ez idáig csak egy esetben láttam medvenyomot, azt édesapám mutatta meg még egészen fiatal koromban. Ez a mostani akkora volt, hogy rátettem a vadászkalapomat, és éppen csak betakarta a nyom első részét, de a hossza a 42-es méretű gumicsizmám hosszával volt egyenlő. Még Bálint bácsi is megvakarta a feje búbját, s olyasmit mondott, hogy ilyen nagy nyomot ő is most lát először. A mackó nem sokkal járhatott előttünk a szedresben, ezt a lepénye is bizonyította, és a patak medrében megmaradt víz, amelybe valószínűleg belelépett, szintén zavaros volt még.
Nagyjából mi is végeztünk a szederszedéssel, és megindultunk lefelé a tanyára. Délután öt óra volt, amikor a tanyára értünk, de még mindig tikkasztó volt a meleg.
Mivel a nagy meleg miatt nem volt étvágyunk, elfogyasztottunk egy pohár bort, megbeszéltük, hogy szundítunk egyet, és utána kiülünk disznólesre.
Az alvásból inkább forgolódás lett, mivel a bódénk teteje bádogból volt, ami ontotta a meleget. Úgy döntöttünk, hogy kiülünk a hűsítő erdő árnyékába. Fél hét körül már oda is értünk, ahol a disznók megjelenésére számítottunk. Igen ám, de mikor elfoglaltuk volna a leshelyünket, ismét rátaláltunk az irdatlan nagy medvenyomra. Bálint bácsi mosolyogva megkérdezte, hogy szeretnék-e medvét látni. „Akkor ülj ide.” – mondta. Az igazság az, hogy nem nagyon vágytam a találkozásra ezzel a macival, pláne, hogy tiltott vad volt, lőni sem volt szabad. De ebben az időszakban vedlett is, mint egy rühes róka. Vegyes erdő volt, ahol a helyemet elfoglaltam. Egy fenyőfa tövében készítettem el a helyemet. Tőlem úgy 120 méterre volt Bálint bácsi, de egy domb eltakarta, így hát nem láthattam. Ezt a helyet, az Öszvérhát egy hosszú hegygerinc, amely felhúzódott egészen a román határig. Hátunk mögött terült el a Cseresznyés nevű gyümölcsös. Elhelyezkedtem, befújtam magam szúnyogriasztóval, elszívtam egy cigarettát. Fél nyolc felé járt az idő. Gyönyörű esténk volt. Kellemesen hűvös volt a levegő. Tökéletes csönd, csak a madarak éneke hallatszott. Aki szereti az erdőt, ahhoz az beszél, olyan, mint egy nyitott könyv, mindent elmond magáról. Csak úgy kell járni benne, mint a temetőben: tisztelettel. Legyen akár tavasz vagy nyár, ősz vagy tél, mindig megmutatja saját lényét annak, aki nemcsak néz, hanem lát is az erdőben. Így tűnődtem magamban, hallgatva a madarak csicsergését, élvezve a kellemes levegőt, mikor balra tőlem ágreccsenésre lettem figyelmes. Disznók közeledésére gondoltam. Kisvártatva újabb ágreccsenés ugyanabból az irányból. Kézbe vettem a fának támasztott fegyverem, és feszülten figyeltem a zaj irányába. Jó ideig nem történt semmi. A nap már eltűnt a bércek mögött, az erdő egyre sötétebb lett. Azt gondoltam magamban, hogy biztos a fáról hulló ág okozta az iménti reccsenést, mikor egy domb mögött észrevettem egy állat hátát. Még nem tudtam, micsoda, mert az aljnövényzet takarásában volt, és az erdei út felé tartott.
De mivel nem volt messze tőlem, kb. 40-50 méterre, ezért megcéloztam, ha kilép az útra, rá tudjak lőni. A vad tartotta menetirányát, s pillantok alatt kinn is volt az erdei úton egy hatalmas szürke medve. A fák között még úgy gondoltam, elsétál előttem, de az útra érve egyenesen felém fordult és az irányomba tartott. Mozgása méltóságteljes volt, és a feje jobbra-balra himbálózott, ahogy lépkedett. Nem tudtam, mitévő legyek. Lőni nem szabad, de nem is volna érdemes, mert a szőrzet csomókban lógott rajta. Pillanatok alatt döntöttem. Fölálltam a fánál, majd visszaültem, s arra gondoltam, hátha észrevesz és elrohan. Természetesen a puskát mindvégig rajta tartottam, ha nincs kiút, akkor lövök. Elszívtam egy cigarettát, hogy megnyugodjak. Jó tizenöt lépésre volt tőlem. Visszaültem a helyemre, behunytam a szemem, és újra lejátszódott bennem az egész jelenet. Akkoriban az én magasságom 187 cm volt, a medve, ahogy közeledett négy lábon, körülbelül a mellemig ért.
Nem is mertem megsaccolni, fölágaskodva milyen magas lehetett, de nagyon nagy volt.
Mikor megfordult és elszaladt, akkor vettem észre, milyen gyors az a nagy, lomha állat. Ekkor értettem meg, hogy miért mondják az öregek: „A medve nem játszó vad. Azt vagy lövöd, vagy ne is gondolj rá.” Így elmélkedtem magamban, már teljesen megnyugodva, s észrevettem, hogy annyira bealkonyult, hogy szükségem van a zseblámpámra. Épp a hátizsákomban kotorásztam, mikor lövés dördült Bálint bácsi irányából. Olyan váratlanul ért a dolog, hogy elejtettem a hátizsákot. Újra kezembe vettem a fegyveremet, és vártam, mi történik. Kis idő múlva fénycsóvát láttam megvillanni. Megértettem, hogy Bálint bácsi jelez, menjek oda. Elindultam az öreghez. Pillanatok alatt odaértem. A lámpa fényében láttam mosolygós arcát, s mivel tisztán hallotta, hogy a medve járt mellettem is, ezért az volt az első kérdése, nincs-e a nadrágomban valami, persze, ezt jó magyarosan kérdezte, ahogy illik. Szóval mondtam neki, nyugodjon meg, nincs semmi baj. Én pedig azt kérdeztem tőle, hogy mit lövöldözik itt, talán fél, hogy a medve visszajön?
Zseblámpájával a völgy felé mutatott, s azt mondta: „Eredj oda, ott egy disznó kell hogy feküdjön.”
Hamarosan meg is találtam a már kimúlt fiatal kant. 80 vagy 100 kg körüli lehetett. Beszélgetésünkből kiderült, hogy az öreg hallotta, hogy a medve közeledik hozzám, s gondolkodott rajta, hogy vajon jöjjön-e hozzám segíteni, de úgy döntött, hogy nem vagyunk távol egymástól, s szükség esetén tud segíteni. Hallotta, hogy a medve elmenekült, így hát ottmaradt a helyén. Egy kis idő múlva jó néhány vaddisznót vett észre, amint az erdőből igyekeztek kifelé. A legközelebbire rálőtt, de a torkolatlángtól nem látta, hogy eltalálta-e vagy sem. Ezért engem küldött, hogy nézzem meg. Szerencsére ott volt a disznó. Így történt életem első találkozása a medvével. Ezután jó néhány esetem volt még velük, de bizton állíthatom, hogy olyan nagy, mint ez az első, egyik sem volt. Még évek múltán is téma volt, ha arrafelé jártunk az öreggel, s mind a mai napig megemlékezem róla, ha azon a vidéken járok. Igaz, egy jó ideje nemcsak a medvéről, de Bálint bácsiról is.
Stók Lajos
