Közvetlen, de maximalista, munkáját szívvel-lélekkel, önzetlenül végzi. Szabad idejét szívesen tölti a barátaival, és persze a családjával, az unokákkal. Mind a mai napig fel-feltör benne a történész, olyan helyszíneket igyekszik felkeresni, melyek a világörökség részei. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Gerevich János, az Ökumenikus Segélyszervezet ukrajnai-kárpátaljai kirendeltségének vezetője.
– Az ön nevét hosszú évek óta az Ökumenikus Segélyszervezethez kötik, de azt hiszem, kevesen tudják önről, hogy pedagógusként kezdte a pályáját…
– Igen, ez így van. Már gyerekkoromban is nagyon szerettem a történelmet, sok történelmi kiadványt olvastam, ám édesapám azt szerette volna, hogy orvos legyek, mert a családban többen is ezt a hivatást választották. Belőlem nem lett medikus, bár felvételiztem a Lembergi Egyetem orvosi szakára, az én legnagyobb örömömre nem vettek fel. Egy évvel később az Ungvári Állami Egyetem történelem szakos hallgatója lettem. Már diákként tolmácsként és idegenvezetőként kezdtem el dolgozni több szovjet nagyvárosban. Tolmácsoltam például a moszkvai olimpián, tehát voltak lehetőségeim, de végül úgy döntöttem, hazajövök Beregszászba.
– Tanárként kezdett el dolgozni?
– Igen, pályafutásomat a Beregújfalui Általános Iskolában kezdtem természetesen történelem tanárként, de a kilenc óra történelem mellett ugyanennyi tornaórát is levezettem. Nagy kalandnak fogtam ezt fel, érdekes volt az a fél év amit az ottani iskolában töltöttem. A Beregszászi 8. Számú Középiskolában dolgoztam ezután, szerettem ott tanítani, nagyon jó volt a kollektíva. Később a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskola igazgató-helyettesének neveztek ki, aztán a Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban is tanítottam, összesen tizenöt évig okítottam a gyerekeket történelemre. Mindeközben városi, majd megyei képviselő lettem, majd egy ideig a Beregszászi Közigazgatási Hivatal elnökhelyetteseként tevékenykedtem.
– Mikor és milyen apropó alapján kezdett el szociális munkával foglalkozni?
– A ’98-as árvíz során ismerkedtem meg Lehel Lászlóval, az Ökumenikus Segélyszervezet vezetőjével, illetve a svájci szervezet vezetőjével. Mondták, hogy szeretnének nyitni egy irodát Beregszászban, és legyek én a vezetője. Félév gondolkodás után elfogadtam az ajánlatot, és megalakítottuk a Beregszászi Szociális Alapítványt. Ez teljesen új dolog volt az életemben, mert tulajdonképpen egy új szakmát kellett megtanulnom. Egy nyertes pályázatnak köszönhetően Amerikában, egy hónapig a massachusettsi-i Amherst városában működő ITD (Institute Training and Development) központban kiváló képzésben részesültem. Ott értettem meg igazából, hogy egy civil szervezetnek milyen szerepe kell, hogy legyen egy demokráciát építő társadalomban. Ezzel a tudással felvértezve kezdtük el építgetni az Advance Kárpátaljai Tanácsadó és Fejlesztő Központot, mely mára igazi sikertörténetté alakult.
– Valóban sikertörténetnek nevezhetjük, hiszen megannyi tevékenységgel foglalkoznak.
– Az egész egy négyéves projektből indult, ami egy nagy szervezetté alakult. Emlékszem arra a napra, amikor a Beregszászi Szociális Alapítvány igazgatójaként a civil információs iroda kapcsán aláírtam egy szerződést az ENSZ ukrajnai fejlesztőprogramjával (UNDP). Mondanom sem kell, hogy az akkoriban milyen nagy eseménynek bizonyult, szinte én sem hittem el, hogy ilyen megtörténhetett. Az évek alatt a programjaink végrehajtása során együttműködtünk több svájci, belga, lengyel, amerikai, fehérorosz, örmény, kirgiz szervezettel. Létrehoztunk egy oktatóközpontot, több százan fejezték be nálunk az informatikai tanfolyamot, az akkreditált szociális munkás képzést, és még sokáig sorolhatnám, mi mindennel foglalkoztunk, foglalkozunk. Mára az Advance saját irodával rendelkezik, az Ökumenikus Segélyszervezet Ukrajnában országosan van bejegyezve, és mint ilyen, minden országos szomorú történésben segíteni tud. Például három éven keresztül Kelet-Ukrajnában több mint ötvenezer menekültet támogattunk. Jelenleg egy héttagú csapattal dolgozunk együtt, akik kitűnően végzik a munkájukat, az állandó programokat tudásuk szerint irányítják.
– Több mint húsz éve végzi ezt a nemes küldetést, és nagyon sok rossz dolgot, fájdalmas emberi sorsot látott. Hogy hat mindez a lelki világára?
– Nem ritka, amikor szociális munkát végző emberek kiégnek. Én személy szerint első perctől nehezen viselem, de minden esetben részt veszek a segélyek házhoz szállításában, ez fontos, mert a helyszínen látjuk, hogy valóban milyen körülmények között élnek emberek. És ezt nagyon nehéz feldolgozni, pláne abban az esetben, ha az illető ismerős, és korábban köztiszteletben lévő ember volt, most pedig mélyszegénységben él. Vannak olyan életképek, melyeket hosszú évek óta nem tudok elfelejteni. Húsz évvel ezelőtt mosodát építettünk a vilsani gyermekotthonnak, és amit ott láttam, az ott élő beteg, elhagyott gyermekeket, egy kicsit azt hiszem, „megölt”.
– Evezzünk kicsit vidámabb, más vizekre. Fiatalon megházasodott, a gyerekek azóta kirepültek a családi fészekből, unokák is születtek. Bemutatná a családját?
– Mint megannyi család, mára a feleségemmel, Évával mi is ketten maradtunk. János fiam és családja Budapesten élnek, két gyermeket nevelnek, Benedek két és fél éves, Emília két hónapos. Ági lányunk kicsit messzebb, Berlinben él a családjával, ott is két unokánk van, Huba ötödik éves, Róza pedig decemberben tölti be első életévét.
– Budapestre hamar el lehet jutni, de Berlin egy kicsit már messzebb van. Milyen időközönként van lehetőségük unokázni?
– A több száz kilométeres távolságokhoz képest elég gyakran unokázunk. Csupán az idei év kivétel, nagyon szomorúak vagyunk, hogy nem tudjuk őket olyan gyakran magunkhoz ölelni, ahogyan szeretnénk. Mostanában klasszikus skypos nagyszülők vagyunk, a fiúk már megismernek, hiszen többször üdültünk már együtt, haverok vagyunk, tegeződünk, hiszen nem érzem még magam tipikus nagypapának, alig várom, hogy odanőjenek, hogy együtt focizhassak velük. Bízunk benne, hogy hamarosan vége lesz ennek az őrületnek, és a világ visszatér a régi, megszokott kerékvágásba, és ismét gyakorta találkozhatunk, kellemes és értékes időt tölthetünk együtt.
– Említette a focit. Szabad idejében szokott sportolni?
– Kissrác korom óta mind a mai napig futballozok, az egyetemi csapatban is játszottam, hosszú évek óta tagja vagyok a jánosi öregfiúk csapatának. Heti három alkalommal rúgjuk a bőrt, az eltelt évek alatt igazi baráti társasággá alakultunk. Emellett az utóbbi egy évben rendszeresen biciklizek legalább napi egy órát, gyakran tornázok, tehát igyekszem kondiban tartani magam.
– A focitársakon kívül is vannak barátai?
– Nekem nagyon sok barátom van, de azt kell mondjam, hogy a barátság, mint olyan, kicsit átalakult. De az igazi barátok a futballtársak, mert a csapat nálunk a társadalmi élet egy formája. Minden egyes névnapot, születésnapot megünneplünk, ha jó az időjárás, akkor a futballpálya mellett főzünk. Úgy vélem, a mi barátságunk egy óriási ajándék a mai rohanó világban, nagyvárosban ez biztosan kivitelezhetetlen lenne.
– Rengeteg országban megfordult már élete során, több ezer emberrel találkozott. Jó emberismerőnek tartja magát?
– Azt hiszem, hogy jó emberismerő vagyok. Ha nem lennék az, szerintem nem maradtam volna ezen a pályán, persze ehhez hozzájárultak a képzések is, melyeken tanították az emberek kiismerését. Bárkinek a viselkedésén, a gesztusain, a tekintetén lehet látni, hogy milyen ember, és hamar ki lehet ismerni. De mindezek ellenére tévedni emberi dolog, tehát egyszer-kétszer ért már csalódás. Haragtartó viszont nem vagyok, inkább magamat emésztem. Én azt vallom, hogy nem jó haragtartónak lenni, mert aki képes sokáig haragot tartani, az inkább önmagát gyilkolja.
– Aggódni szokott?
– Családapaként aggódó típus vagyok. A gyerekeimet korábban naponta felhívtam, ez néha már kellemetlen volt nekik, és én is beláttam, hogy már felnőtt emberek, de úgy hiszem, az az egészséges, a természetes állapot, ha a szülő mindvégig aggódik a gyermekeiért.
– Hogy áll a pontossággal?
– Pontos ember vagyok, nem szeretek késni, de azt se szeretem, ha valakire várnom kell. Igaz a mondás, hogy a pontosság a királyok erénye.
– Maximalista?
– Ha eldöntök valamit, kitűzök egy célt, mindenképpen az vagyok. Ha belekezdek valamibe, azt vagy csinálom, vagy nem, soha nem hagyok félbe semmit.
– A futballozáson kívül van-e még más hobbija? Mi az, ami igazán kikapcsolja?
– Nagyon szeretek sakkozni, zenét hallgatni, szeretek a Pityu névre hallgató boxer-rottweiler keverék kutyámmal sétálni, és mint ahogy már említettem, egy éve rendszeresen, sportszerűen kerékpározom. Biciklizés közben a város olyan utcáit is felfedezem, ahol évtizedek óta nem jártam. Beregszász nagyon érdekes hely ilyen szempontból, mert az 19-20. század elején kezdett el fejlődni, épülni, és a polgárosodási stílus, a szecesszió a beregszászi házakon látszódik igazán. Vannak olyan utcák, ahol esztétikai élmény végigbiciklizni, csodálva az épületeket. Például a mi irodaházunk is egy szép polgári ház volt, az egyik szobát két, 1903-ban épült, ma is működőképes kályha ékesíti, az épület rekonstrukció után kívülről is visszakapta a régi arculatát, így a város egyik díszévé vált.
– Tehát biciklizés közben felszínre tör a történész?
– Persze. Amikor más országokba utazom, még az üdülést is úgy választom ki, hogy összeköthető legyen a történelemmel, megtekinthessük a világörökség részeit. Legutóbb, amikor meglátogattuk a lányunkat Berlinben, felkerestük az Altes és a Pergamon múzeumokat, ami egy nagy élmény volt. Később Párizsban a Louvreban is járhattunk, ott Mona Lisát és az ókori, egyiptomi Ülő írnok szobrát csodálhattam meg. Amikor még pedagógus voltam, és tananyagként beszéltem ezekről a dolgokról a gyerekeknek, nem volt lehetőségem felkeresni a helyszíneket, és most, ennyi év elteltével is érdekesnek számít, tulajdonképpen kompenzálódtak az akkor még elérhetetlen utazások.
– Hová szeretne még mindenképp eljutni?
– Ami eddig a leginkább elvarázsolt, a brüsszeli Grand-Place, szerintem a barokk tér a világ egyik csodája. A Szajna-parti séták is feledhetetlenek, mint ahogy az újjáépített Berlin is. Egyiptomban még nem voltam, a piramisokat mindenképpen látni szeretném. És mivel még a hobbijaim közé sorolhatom a hadtörténetet, fel szeretném keresni a londoni Towert, megtekinteni Churchill tervezői szobáját, gyarapítani az egy-két eurós szuvenír-gyűjteményemet.
Hegedűs Csilla
