Egy kárpátaljai Svédországban
Midenféle változás nehézségekkel jár, még akkor is, ha ez egy jobb vagy több lehetőséggel kecsegtető jövő felé vezet. Azt a bizonyos jobb és szebb jövőt sehol nem adják ajándékba, a haladásért keményen meg kell küzdeni. S hogy mindez mennyire igaz, saját bőrén is megtapasztalhatta Takács Elza, aki 1992-ben költözött Svédországba, s ma szociális és fejlesztő pedagógusként dolgozik egy mozgás- és mentálisan sérült embereket gondozó otthonban.
– Miben különböznek a svédek az általunk megszokott emberektől?
– Nyugodtabbak, féltve őrzik a magánszférájukat, bár nem utasítják el a közeledést, szívesen fogadnak el meghívást, de nem viszonozzák azt. Egészen másfajta közösség, kulturális közeg. Nagyon törvénytisztelőek. Gyanakodva viszonyulnak az idegenekhez, sokkal többet kellett bizonyítanom – legalábbis én úgy éreztem –, míg oda jutottam, ahol most vagyok.
– Az első akadályt a nyelvtudás, illetve annak hiánya jelentette, milyen hamar sikerült ezt leküzdenie?
– Kárpátalján szinte mindenki több nyelvet beszél, így én is tudtam magyarul, oroszul és ukránul, csakhogy ezzel Svédországban nem sokat tudtam kezdeni, be kellett iratkoznom egy nyelviskolába, ahol egy év alatt alapfokon elsajátítottam a svéd nyelvet. A tanfolyam ingyenes volt. Tanulás közben már tudtam munkát keresni. Először a kommunális szférában sikerült elhelyezkednem, majd egy öregotthonban, így már kaptam fizetést, és a magasabb szintű nyelvtanfolyamot is a munkaadóm fizette. Mivel a nyelvtanulásban elég jó eredményeket értem el, felajánlottak egy szakmunkásképző tanfolyamot, ahol asszisztens – nővér, gondozó, ápoló – diplomát szereztem szellemi és testi fogyatékosokkal kapcsolatos tevékenységre.
Másfél év tanulás után azonnal kaptam munkát, s ebben a szférában dolgoztam 17 éven keresztül.
Aztán úgy gondoltam, hogy ideje előrébb lépni a szakmában, így elvégeztem a támogató- és fejlesztő pedagógusokat képző főiskolát, s most ebben a munkakörben dolgozom.
– Mi a dolga egy támogató-fejlesztő pedagógusnak?
–Svédországban az idősek és különböző fokú segítségre szoruló személyek gondozása az önkormányzatok feladata. Az ilyen otthonok nem kórházakat vagy zárt intézeteket jelentenek, hanem különböző szolgáltatásokat nyújtó otthont vagy csoportos házat, amelyeket az önkormányzatok vagy magángondozó társaságok működtetnek. Az önkormányzat biztosítja a lakást, apartmant, ami maximálisan illeszkedik a fogyatékkal élők igényeihez. Ha az érintett személy jövedelme nem fedezné a költségeit, az önkormányzat azt kiegészíti.
Az ilyen otthonok fő feladata nem a gondozás vagy ápolás, hanem inkább a fogyatékkal élők lehető legteljesebb integrálása a társadalomba.
Az otthonban lévők szinte mindegyike dolgozik valamit, fizikai vagy szellemi kapacitásának megfelelő munkahelye van.
Van, aki árufeltöltő egy áruházban, vagy csavarokat csomagol dobozokba. Mindezért fizetést kapnak. A segítők feladata, hogy támogassák az otthon lakóit a mindennapi élethez szükséges dolgok elvégzésében. Ez nem azt jelenti, hogy megcsinálják helyettük, hanem elmondják vagy megmutatják mit hogyan kell elvégezni. Valakinek elég, ha a munkamenet sorrendje képeken van feltüntetve, de vannak, akik több segítséget igényelnek. Lényeg, hogy a mindennapi tennivalókat úgymond ők maguk végezzék el, ne érezzék magukat kiszolgáltatottnak. Én ugyanazt csinálom, amit a többi segítő, plusz megkönnyítem a napi teendők dokumentálását, ellenőrzöm annak korrektségét és pontosságát. Odafigyelek arra, milyen plusz segítséget igényel a bentlakó, megpróbálom megmagyarázni, miért nem történnek meg a megszokott dolgok, például, miért nem tarthatják a kapcsolatot idős hozzátartozóikkal ugyanúgy, mint eddig, és megpróbálok megoldást találni egyéb problémákra is.
– A COVID-19 mennyire változtatta meg a svédek megszokott életét, vannak e tiltások és mennyire tartják be az előírásokat?
– Nincsenek különösebb tiltások vagy előírások. A tömeges rendezvényeken részt vevők száma csökkentve van. Tavasszal, amikor a járvány már világméretet öltött, elmondták, mit kell tenni a fertőzésveszély elkerülése érdekében, és azt, hogyha ezt nem teszik meg összeomolhat az egészségügy, és nem tudja ellátni a betegeket. Azóta mindenki maga dönti el, betartja-e a javaslatokat, vagy viseli a következményeket. Az utcán nem sokan viselnek maszkot, viszont betartják az ajánlott távolságot, a tömegközlekedési eszközökön csak minden második ülőhelyet foglalják el. A svédek inkább a betegségek megelőzésére fektetnek hangsúlyt. Úgy tartják, könnyebb egy betegséget megelőzni, mint gyógyítani. Nem kötelező a maszkviselés, azonban ha az otthonban megbetegszik valaki, arcpajzsot kell felvennie, amíg ki nem derül, fertőzött-e a beteg. Ha valaki a dolgozók közül belázasodik, vagy a betegség bármely tünetét észleli magán, otthon marad. Arra is odafigyelnek, hogy a helyettesítést lehetőleg olyan ember végezze, aki már átesett a járványon és van védettsége. Az egészségügyben dolgozók, a betegség tüneteit mutató személyek számára a tesztek ingyenesek.
Ingyenesen tesztelik azokat is, akiknek a munkavégzéshez van arra szüksége.
– Honvágy?
– Már megszoktam az itteni életet, ideköt a család, a munka, s ha jól megszámoljuk, életem nagyobb része Svédországhoz köt, de mivel élnek még a szüleim – hála Istennek –, mindig nagyon szívesen megyek haza, Kárpátaljára. Amikor átlépem a határt, azon nyomban elfog egy megmagyarázhatatlan, furcsa, zsibogó érzés, talán ezt hívják honvágynak. Akkor érzem azt, hogy Kárpátaljáról származom, és hogy ismét otthon vagyok!
Bökényi Magdolna
