Hosszú évtizedek alatt már több ízben is írtam a farkasokról. Nincsen olyan év, hogy ne keserítenék meg a juhászok, vagy más jószágtartók életét. A máramarosi hegyek Köves havasaiból évente több falka is „megtiszteli” területünket. Sokszor nagyon szívesen fialnak nálunk. Negyvenhárom éve vagyok vadász, de nem emlékszem olyan évre, hogy ne okoztak volna problémát akár a vadállományban is.
A farkasokról tudni kell, hogy a szaporodási helyükön nem pusztítanak. A Keleti-Kárpátokban a farkasnak hatféle színezete van, kezdve a feketétől a vörösessárgáig, sőt fehér is fellelhető. A szaporodási időszak január és április között van, de sokat tapasztalt idős emberek szerint a két karácsony között a leggyakoribb. Vemhességi időszaka átlagosan hatvanhárom nap, hasonlóan a kutyákhoz. A farkast a kutyától több minden megkülönbözteti, leginkább a fogazata, lábnyoma és nyakának formája.
Leginkább a nyaki szőrzet alapján lehet megállapítani, hogy farkas-e, vagy keverék.
A nyaki szőrzetből, ha kihúzunk egy szálat, megpörgetjük mutató és nagy ujjunk között, a szőrszál vége széthasad, mint a vaddisznósörte. Ebből tudhatjuk meg, hogy tiszta farkassal van dolgunk. A farkas egyformán veszélyes háziállatra és vadállatra is, de a keverék (farkas kutyával való keveredése), ami ritkán, de előfordul szintén veszélyes állatra, emberre. Széchenyi Zsigmond szerint a tisztavérű farkas az ember szagától is irtózik, ezért kerüli , viszont a keverék, különösen a második generációs, veszélyes.
A szovjet rendszerben tűzzel-vassal irtották ahol megjelent.
Valószínűleg a Keleti-Kárpátok hozzánk tartozó részében is ezért csökkent lényegesen a számuk. Mióta szabad ország vagyunk, nem tiltják a farkasok kilövését, de szabályozzák. Elmondok egy velem megesett történetet.
1987 vagy 1988 nyarát írtuk. Azért nem tudok pontos dátumot, mer feleségem halála után minden jegyzetem elveszett. Forró augusztusi vasárnap volt. Mivel a juhászok egész nyáron jelezték, hogy nincs nyugtuk az ordasok garázdálkodásától, úgy döntöttem, mivel épp időm is engedte, kimegyek hozzájuk, és eltöltök egy éjszakát a juhászok tábora mellett. A szállás – így nevezik a juhászok tanyáját –, a Tisza-parti füzesben volt felállítva, a Micsó és a Macskafüzes között. Mivel éppen vadkacsavadászat szezonja volt, úgy döntöttem, hogy a hajnali lest kihagyom, majd délután, mikor csöndesedik a környék, kezdem meg a nyomozást.
Kerékpáron érkeztem a kolhoz tehenészetének nyári táborába. A pásztorok elmondták, hogy hallottak a problémáról. Kerékpáromat hátrahagyva gyalog indultam fölfelé a Tisza partján, hogy elérjek az államhatárig, s onnan vissza, lefelé jövet felkeressem a juhászokat. A Takács-füzesen keresztül haladva elértem a Sarokfüzest, melynek felső végében az államhatár húzódik. Tovább nyomozva értem el a Román zátonyig, mely egy holtág, s pontosan a közepén a határkerítés vágja ketté oly formában, hogy a felső része Romániában, az alsó része Ukrajnában van. Víz – nem nagy mennyiségű — mindig van benne, még a legforróbb nyáron is. Mivel a zátony két széle iszapos és errefelé a határőrökön kívül akkoriban más nem nagyon járt, e helyen találtam farkasnyomokat, melyek nem téveszthetők össze a járőr kutyájának lábnyomával.
Tovább indultam a Tisza folyásával egy irányban a Micsó nevű területen, mely legelő és fűzes is. Ezen a füves részen nem találtam nyomokat. A Micsó után következett a Hangyás, majd a Kotlok-vápa, és a Lassú-szugolytól vissza fölfelé értem el a juhászok táborát. Ily módon sikerült jó nagy területet bejárnom. Bozótos, füves területről van szó, nyomot csak egy helyen, a Román zátonyban találtam. Esteledett, mire a juhászok szállásához értem, épp akkor hajtottak be a kosárba esti fejéshez. Ahogy közeledtem, négy hatalmas juhászkutya rohant csaholva felém ellenségnek vélve. Egy riasztólövés megnyugtatta őket. Megvártam a fejés végét, aztán leültem beszélgetni a főjuhásszal.
Elmondása szerint a nyár folyamán közel negyven juhot pusztítottak el az ordasok, júniusban, egyetlen vihar utáni esős éjszakán huszonnégyet.
A farkasok az effajta időjárást kedvelik, még ha nem is éhesek, vad dühüket ilyen időben töltik ki. Az ösztön és a könnyű préda viszi őket. Az elejtett juhot elvonszolják messzebbre, és nyugodt körülmények között eszik meg. A főjuhász vacsorával, tejes- , túróstokánnyal kínált, de mondtam, hogy túl vagyok a vacsorán, otthon bőven étkeztem, hogy majd reggelig kibírjam evés nélkül.
Tisztában voltam azzal, hogy a juhkosár közelében nem éjszakázhatom, mert az ordasok jó szokásuk szerint körbeszaglásszák a területet, és ha idegent éreznek, azon az éjszakán nem fognak támadni. Meghagytam a főjuhásznak, hogy a kutyákat hagyja láncon a kosárnál, nehogy egy is elkóboroljon az éjszakában. Összeszedtem cókmókjaimat, felhúzódtam a Micsóba, ami a juhszállástól 5-600 méterre volt. Ezen a meleg augusztusi estén ragyogott a telihold, nagyon szép éjszakának néztem elébe. „Csak el ne aludjak”—gondoltam magamban. Leshelyemet egy magányos fűzfabokor alá tettem, innen beláttam az egész legelőt, úgy helyezkedtem el, hogyha távolról is, de halljam, mi történik a juhszálláson. Jobbra tőlem az államhatár, balra a juhkosár, előttem, mintegy 100-150 méterre, a Sarkfüzes kezdődött, hátam mögött Fenes falucska lakóházai. Onnan nem vártam a vadat.
Nyolc óra elmúlt, a Küblér hegy mögött már lehanyatlott a nap. Kényelmesen elhelyezkedve rágyújtottam, mivel tudtam, ha eredményes vadászatot akarok, később nem lesz alkalmam rá. Miután elfüstöltem cigarettámat, még egyszer megigazítottam magam alatt a szénával megtömött zsákot, ellenőriztem zseblámpámat, ivóvizes üvegemet. Mikor mindent rendben találtam, megkezdtem a lesést. A madarak csicsergése alábbhagyott. Lassan-lassan fátyolszerű homály borult a tájra. A Fenes felől kutyák csaholása hallatszott, később azok is elhallgattak. Éjfélre beállt a teljes csend, elnémultak a madarak, csak a fák ágai susogtak, imitt-amott az avarban egerek motrosáltak. Gyönyörködtem az éjszakai természet csodáiban.
Hajnaltájt kezdett újraébredni a természet. Már hallani lehetett a korán kelő madarak csicsergését. Elmélkedésemből hangos kutyaugatás riasztott föl. A juhkosarat őrző négy kutya tette a dolgát emberségesen. A kutyák csaholása szűnni nem akaróan folytatódott, melybe már a juhászok hangja is bele-belekeveredett, Ebből megértettem,hogy az ordasok a juhok körül ólálkodnak. Minden idegszálammal figyeltem. A hold bevilágította az egész legelőt. Hasra feküdtem, hogy jobban lássak magam körül. A szénával töltött zsákon nem került kényelmes fekvés. Az erős harmat miatt a ruhám teljesen átnedvesedett. Ügyet sem vetettem rá, folytattam a lesést, hátha megpillantom az ordasok valamelyikét. Kisvártatva a kutyák csaholása alábbhagyott, majd teljesen elhalt. Tisztában voltam vele, hogy a farkasok első akciója nem járt sikerrel, de azt is tudtam, hogy nem fogják könnyen feladni. Egyszerre csak valami furcsa érzés kerített hatalmába, mintha nem lennék egyedül. Körülnéztzem. Egyszer csak tőlem kissé balra halványan egy állat sziluettjét véltem fölfedezni, annak is csak a lábait, mivel a felső testét a fűzfabokrok árnyékolták.
Sejtettem, hogy farkas, a kontúrjai arra engedtek következtetni.
Nem volt más választásom, lassan felemeltem az előttem fekvő harmattól nedves tizenkettest, melynek mindkét csöve 6/2 tizedes félpostával volt megtöltve, és mikor a bekrétázott célzósín a lapockáját mutatta a vadnak, meghúztam a jobb cső ravaszát. A dörrenésre az árny magasra ugrott, amiből arra következtettem, hogy kissé alálőttem, majd előrebukfencezett, de ekkorra megszólalt a bal cső is. A vad eltűnt. Visszaülve a szénás zsákra rágyújtottam. Töprengtem, mit tegyek. Ha elmegyek megnézni a rálövés helyét, nem biztos, hogy megtalálom a félhomályban. Mélázásomból a főjuhász hangja riasztott föl. A helyzet felől érdeklődött. Idegességemben jól leteremtettem, hogy miért mászkál a sötétben. És ha lőnöm kell ?! Próbáltam megnyugodni, leültettem magam mellé, elmondtam neki a történteket, ő pedig nekem, hogy az ordasoknak sikerült két juhot elvágniuk.
A juhászt visszaküldtem a szállásra, magamnak pedig szunyókálást terveztem pirkadatig. Bármilyen fáradt voltam, nem fogott az álom. Egyre csak az esetet analizáltam. Amikor már annyira világos lett, hogy a távoli bokrokat is jól láttam, felálltam, holmimat hátrahagyva elindultam a rálövés helyére. Az irányt , meg a körülbelüli távolságot még a rálövéskor megjegyeztem. Hatvan lépés után megálltam ,szétnéztem, de semmi. Kissé előre haladva a harmattól csillámló füvön észrevettem egy kisebb vérfoltot, tovább lépkedtem keleti irányba, amerre a vad menekülését véltem.
Kisvártatva újabb vérnyomokra bukkantam. Az erős harmat miatt a vérnyomok kezdtek szétmosódni, ezért egy újabb gondolattól vezérelve odamentem, ahol a tegnapi nyomokat találtam. Nem tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy a menekülő ordasoknak ez a hely volt az állandó csapásuk. A drótkerítéshez érve, az iszapos homokon újabb vérnyomokra leltem, melyek legnagyobb bánatomra átvezettek a határkerítésen túlra. Szomorúságomban még annyit tehettem, hogy jobban átvizsgáltam a helyet és megállapítottam, hogy három farkas járt a területen, közülük egyik erősen vérzett. Tudtam, hogy nem viheti sokáig a lövést, de mivel átment a román oldalra, nem tehettem semmit. Visszatérve éjszakai leshelyemre összeszedtem a holmimat, mindent beraktam hátizsákomba és elindultam a juhszállás felé, ahova kerékpáromat a tehenészek utánam hozták. A juhászok éppen fejtek. Megnyugtattam őket, hogy ezek a farkasok itt már nem fogják tiszteletüket tenni. Felpakoltam kerékpáromra és elindultam hazafelé.
Szeptember végén kaptam a hírt, hogy az erdészet munkatársai, akik a határzónában dolgoztak, rátaláltak egy farkas tetemére. Mivel a főerdész jó ismerősöm volt, megkértem, hogy a koponyát adná ide nekem. Elmondtam neki az esetet. Persze azt a választ kaptam, amire számítottam is, hogy ők már csak a csontvázat találták meg, a koponya nem volt ott. Hát, ki lenne olyan bolond, hogy lemondjon egy ilyen becses trófeáról…
Ez az én történetem. Az egyik farkaslesem a sok közül.
Stók Lajos
