Halkszavú, türelmes és alkalmazkodó. Ahhoz képest, hogy gyerekkorában ódzkodott a kórházaktól, az egészségügyi szférát választotta, és már közel harminc éve a szakma szerelmese. Az élet tesztelte a türelmét, majd meglepetéseket is tartogatott a számára, amiért nagyon hálás. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Curkó Tünde, az Ungvári Városi Gyermekpoliklinika ápolónője.
– Hogyan került az egészségügybe?
– Érdekes, hogy kiskoromtól kezdve rosszul voltam a véradástól, a kórházban keringő illatok felkavarták a gyomrom. Aztán valahogy ez elmúlt, több palágykomoróci ismerősöm is ezt a pályát választotta, és valahogy engem is vonzott. Így kerültem el a beregszászi egészségügyi szakközépiskolába. Már akkor tudtam, hogy nem fogok falun dolgozni. A diplomaszerzés után végül az Ungvári Városi Gyermekpoliklinikára kerültem, amit igen megszerettem. Már huszonhetedik éve dolgozom a szakmában. A gyerekkori félelmet leküzdöttem, a közeget megszoktam, de be kell valljam, a fogorvostól a mai napig félek.
– Milyen feladati vannak?
– A szemorvos mellett vagyok ápolónő. Ha jön egy pici gyerek, akkor az én feladatom megnyugtatni őket, elterelni a figyelmüket, megakadályozni, hogy sírjanak. Ez nagyon fontos, a vizsgálat minőségén is javít, ám ehhez komoly tapasztalat kell. Kisebb szemvizsgálatokat néha én is végzek a nagyobbaknál. Igen jó gyerekekkel foglalkozni, mert vidámak. Akármilyen rossz nap is legyen, ha valakire rámosolyog egy kisgyerek, rögtön jobb lesz a kedve.
– Nálunk nem igazán becsülik meg az egészségügyi dolgozókat. Ez nem tartotta vissza a pályaválasztásnál?
– Akkoriban még nem gondoltam ebbe bele. Fiatalon álltam munkába, kitartottam és megkedveltem. Volt, hogy nehezen jöttem ki a fizetésemből, mégsem hagytam itt a munkát, mert ez az enyém, szeretem. A férjem néha azzal viccelődik, hogy annyira szeretem az állásom, hogy már lassan ingyen is dolgoznék.
– Szabadidő?
– Valamikor nagyon szerettem olvasni. Apukám könyvmoly volt, rengeteg könyvet vásárolt, én azt mind átolvastam. Nemere Istvánnak fantasztikus regényei vannak. Oda voltam Rejtő Jenő írásaiért is. Most már így negyven felett nem annyira bírja a szemem, ezért csak mértékkel lapozgatok. Utazni viszont nagyon szeretek. Ha választani kell, hogy egy új ruha, bútor vagy egy utazás között, akkor az utóbbi mellett teszem le a voksom. Ritkán van arra mód, hogy több időt tölthessen együtt a család. Elég kiszámíthatatlan az időbeosztásunk.
– Merre jártak, melyik volt a legemlékezetesebb utazás?
– Amikor legelőször fordultam meg Budapesten, megmártottam a lábam a Dunában, és eldöntöttem, ide még visszajövök, annyira megtetszett. Így is volt. A tenger is nagyon vonz, igyekszünk oda is elmenni, ha tehetjük. Odesszában már többször jártunk. De nem csak a csak passzív pihenés vonz. Már megmásztam a Hoverlát is. Ez volt a születésnapi ajándékom. Nyáron mentünk, de olyan hóviharba kerültünk, hogy azt hittem sosem jövünk le. Nagy élmény volt, viszont még egyszer nem vállalkoznék rá. A baráti körrel sokat jártunk halászni, ott is éjszakáztunk a vízparton. A 25. házassági évfordulónkon pedig ellátogattunk az Szinevéri-tóhoz. Nagyon vágytam oda, boldog voltam, hogy sikerült. Az idén Hollandiába, a tulipánmezőkhöz készültünk, viszont közbe jött a karantén. Remélem még sikerül.
– Sok barátja van?
– Akad. Az élet szétszórt minket, viszont az interneten tartjuk a kapcsolatot, aminek örülök. Az itthoniakkal amikor van időnk, találkozunk.
– Család?
– Lacival huszonhét éve vagyunk házasok. A családbővítés nehezen jött össze. Nyolc évig imádkoztam egy kislányért. Amikor összejött, nagyon boldog voltam. Ám azt soha nem gondoltam volna, hogy ennek lesz folytatása. Öt év és 9 hónapra azonban megszületett a kisfiunk. Ajándék volt. Azt sem tudtam, hogy terhes vagyok, egy kontrollvizsgálaton derült ki. A férjem jót mulatott rajtam, hogy nem vettem észre, annak ellenére, hogy ismerem az emberi test működését. Jelenleg ketten vagyunk itthon vele. A lányom már öt éve Kisvárdán tanul a református gimnáziumban. A férjem pedig több mint tíz éve többet van úton, mint itthon, a munkájából kifolyólag.
– Türelmes?
– Igen. A munkahelyemen végképp. Több orvossal dolgozom együtt, mindenkinek más a természete. A gyerekek is különbözőek, velük is türelmesnek kell lenni. Másképp nem lehet. Itthon viszont néha ingerlékenyebb vagyok, ami a fáradtságnak tudható be. Olyankor egy fél órára elvonulok, hogy kiszellőztessem a fejem.
– Sokáig emészti magát a történteken?
– Attól függ, hogy min. Érzékeny vagyok, és könnyen megbántódom. Elég egy rossz pillantás vagy egy rossz szó. Én éppen ezért igyekszem másokkal tapintatos lenni. Már tudom, kik azok, akiktől három lépés távolságot kell tartani, hogy megelőzzem a bajt. Akit pedig közel engedek magamhoz, azok kedvesek velem.
– Tehát jó emberismerő?
– Nem. Gyakran csalódok az emberekben. Még hosszú ismeretség után is.
– Könnyen megbocsát?
– Igen. Nem szeretek senkivel sem haragban lenni.
– Mivel lehet kihozni a sodrából?
– Nem bírom, ha hazudnak. Pipa leszek, ha valaki nem mondja meg az igazat. Az is bosszant, hogy ha valamit megbeszéltünk, és az illető nem tartja magát hozzá.
– Hogy áll a pontossággal?
– Az az 5 perc mindig hiányzik… Főleg reggel, amikor szaladok a buszhoz. Olyankor a reggelizés vagy valami más kárára megy, hogy elérjem a járatot. De nem szeretek késni, ezért mindig behozom a lemaradásom.
– Maximalista?
– Nem. Soha nem akartam első és legjobb lenni. Olykor megtorpanok egy-egy feladat előtt, de aztán végig csinálom. Annak tudok örülni, ha mások igyekeznek és sikerül nekik. Nincs bennem irigység. Új tevékenységbe nem szívesen vágok bele. Nem vonz. Sosem törtettem.
– Beleáll a konfliktusokba?
– Igyekszem elkerülni őket. Akik velem dolgoznak, azt mondják, igazi „diplomata” vagyok.
– Beismeri a hibáit?
– Igen. Viszont ha a magánéletemben történik valami, akkor kicsit nehezebben engedek, fájdalmasabb bevallani, ha rájövök, hogy nincs igazam.
– Kitartó?
– Nem túlzottan. Ha valamit elhatározok, akkor azon leszek, hogy véghez vigyem, de nem erőltetem, ha nem megy. Amit nem tartok fontosnak, azt könnyen elengedem.
– Vallásos?
Igen. Minden este imádkozom. Templomba is járok. Mindegy hogy itthon, vagy ha Ungváron vagyok, esetleg Záhonyban, ott is elmegyek.
– Kedvenc mondás?
– Légy hű mindhalálig!
