A minap egy 1950-es gyártású BMW 321-es modellre lettek figyelmesek a beregszásziak, az autó elegánsan szelte a város utcáit. Talán nem is nagy meglepetés a tény, hogy a múlt század közepéről való autó tulajdonosa nem más, mint Sepa János, a Bereg-vidéki Múzeum igazgatója, akinek harminc évvel ezelőtt került a birtokába a BMW.
– Kondi Viktor barátom, aki valamikor a Kárpáti étterem zenekarában dobolt, 1988-ban a „Don-kanyarból” hozott egy autót, de betegsége miatt meg kellett válnia tőle. Bergovics János barátom, akivel akkoriban közösen alapítottunk egy vállalatot, azt mondta, vegyük meg, és lassan újítsuk fel.
Sajnos János egy baleset következtében életét vesztette, így az igencsak rossz állapotban lévő BMW úgymond rám maradt – kezdte mesélni az autó történetét Sepa János.
Annak idején, amikor a Szovjetunió szétesett, bizonytalan volt minden, igazi pénz híján úgynevezett kuponnal „vásároltunk”. Sepa Jánosnak akkoriban született meg a fia, ő és családja sem bővelkedett, így az autó a garázsába került, és türelmesen arra várt, hogy felújítsák.
– Hosszú évekig gyakorlatilag rá sem néztem. De azért utánajártam a történetének, és kiderült, ezt a modellt 1936-tól 1950-ig gyártották. 1945-ig Németországban, majd a szovjet hadsereg az egész gyárat „elhozta” Moszkvába, és tovább gyártották a BMW-ket, melyek fekete színű taxiként kerültek forgalomba. De még mindig vannak felfedezetlen dolgok a kocsival kapcsolatban, ezért úgy döntöttem, hogy írok a BMW gyárnak, hogy a motorszám alapján derítsék ki, hol gyártották, még Németországban, vagy már a Szovjetunióban?
Kinek adták el, esetleg a német hadseregnek, a magyar hadseregnek, netán magánszemélynek? Szóval ezek a dolgok még nagyon foglalkoztatnak, és mivel a fiam jól beszéli a német nyelvet, őt fogom megkérni, hogy írja meg a levelet.
– Mikor kezdett hozzá az autó felújításához?
– Tulajdonképpen nagyon pici lépésekben már évtizedekkel ezelőtt hozzáláttam összeszedni a darabjait. Hosszú évekig nem jutottam hozzá a megfelelő, eredeti alkatrészekhez, ezért elkezdtem érdeklődni, hol van még ilyen gyártmány, ahonnan lehetne hozzá alkatrészeket vásárolni. Kiderült, hogy csupán még két ilyen autó létezik még az országban, fel is vettem a tulajdonosokkal a kapcsolatot, hogy nincsenek-e fölösleges alkatrészeik, de sajnos nemleges választ kaptam, így máshonnan kezdtem összeszedni azokat. Intenzíven négy évvel ezelőtt láttam hozzá a BMW összerakásához, és akkor vettem észre igazán, hogy bizony nem két fillérbe kerül majd, hogy üzemképessé tegyem. De aki ismer, tudja, hogy kitartó vagyok. Éjjel-nappal azon ügyködtem, hogy az összes eredeti alkatrész ide kerüljön. Sokat segítettek az internetes adok-veszek oldalak, azokat böngészve jutottam hozzá sok mindenhez. A legfontosabb az volt, hogy legyen kormány és fék. Nagy problémákba ütköztem a beszerzésükkor, de sikerült.
Második lépésként a fékcilinderekbe mandzsetták kellettek, a fékmandzsettákat Argentínából rendeltem, a jelzőlámpák Olaszországból származnak, sok más alkatrész pedig Németországból.
A sok munka, türelem, no meg anyagi ráfordítás meghozta a gyümölcsét, ugyanis végre-valahára János kihozta a meseautót a forgalomba, és tett vele egy próbakört.
– Milyen tapasztalatokat gyűjtött a próbakör alkalmával?
– Azért kell a próbakör, hogy észrevegyük a felmerülő hibákat. Az például azonnal tapasztalható volt, hogy a laprugók, nálunk ismertebb nevén féderek nem az eredetiek. Ezért azt hiszem, még mindig sok idő kell ahhoz, hogy ideális állapotába hozzam a járgányt, bár egyre közelebb és közelebb kerülök ehhez. Azt szeretném elérni, hogy a kocsi minden tekintetben alkalmas legyen a közúti közlekedésre. Egy biztos: amikor ez megtörténik, kicsi lesz rá az esély, hogy hasonló jönne velem szembe. Erre pedig nagyon büszke vagyok, hiszen évtizedeket, a lelkemet, a szívemet tettem bele ebbe a csodába.
És amikor kivittem az udvarról, elfordítottam a kulcsot, felbőgött a motor, és elindult az autó, az leírhatatlan érzés volt: erre vártam harminc éven át.
Látogatásom alkalmával, ha nem is vezetve, de kipróbálhattam a BMW-t, igazi csoda volt olyan közelről látni és érezni a kényelmét. A gyártásakor koromfekete autó most sötétpiros és fekete színben pompázik. A szalon a német zászló színeit idézi, a kárpit piros, fekete és aranysárga, az eredeti olasz bőrülések sötétpiros-feketék. A kocsi hathengeres, 92-es benzinnel megy, 140-re tud felgyorsulni, de az utakon természetesen simán megelégedhetünk a 60-70-es sebességgel. Lényeg, hogy János elérte, amit akart, ismét valami igazán egyedit alkotott, mint azt egész életében tette, és egyszer majd mindent örökül adhat egyetlen fiának, Zsoltnak.
Hegedűs Csilla
