Bölcs, megfontolt, hivatása és családja számára a legfontosabb. Igyekszik segíteni embertársain, nemcsak második, de akár harmadik esélyt is ad azoknak, akik hibáztak. Szabadideje nagy részét a családjával tölti, főleg legkisebb gyermekükkel játszik szívesen. Ezek az órák igazán feltöltik, erőt adnak számára a hétköznapokban.
A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyház püspöke.
Hegedűs Csilla
– Lassan tizenöt évvel ezelőtt, első püspöki megválasztásakor Európa legfiatalabb egyházvezetője lett. Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra?
– Harminchárom éves voltam, amikor erre a felelősségteljes tisztségre megválasztottak a kárpátaljai magyar reformátusok. Akkor ez valóban olyan hír volt, amely bejárta Közép-Európát, sőt, Nyugat-Európát is. Csak néhány évvel később, az új litván püspök volt hasonló korú. Az első időszak nehéznek bizonyult, felmerült a kérdés, hogyan fogadnak el azok, akik gyakorlatilag egy generációval idősebbek nálam. Hogyan tudok majd beilleszkedni a Generális Konvent tagságába, Kárpátalján egy olyan közegbe, ahol más nyelvű, keleti szertartások szerint, hierarchiai rendben élő vallásos emberek is azt figyelik, ki ez a fiatal vezető. Ugyanakkor ez óriási előnyt is jelentett, ugyanúgy nyugaton, mint keleten, mert bizalmat és segítőkészséget kaptam a püspöktársaktól, az egyházi vezetőktől, a segélyszervezetektől, és ezt atyai szeretettel adták nekem. Ez azért is volt – mondhatjuk – furcsa, főleg a keleti részen, mert azt az új generációt képviseltem, melynek tagjai előtte nem voltak tisztek, de még katonák sem. Tehát, nagy dolgot jelentett ez akkor. Istennek a gondviselése, és hiszem azt, hogy az Ő akarata volt, hogy ezt a feladatkört én kaptam meg, amiben igyekszem mind a mai napig helytállni. A református egyházban egy püspöknek a Mindenható Isten a „felettese”, Őneki engedelmeskedik. Nekünk nincs Rómában, se Genfben felettesem. Nekem az a szabadságom, Istennek legyen érte hála, hogy kizárólag az Ő alárendeltje vagyok.
– Minden változik. Az idő és mi, emberek is. Hogy élte meg az eltelt évek változásait akár püspökként, akár civil emberként?
– Ahogy mondani szokták, az éremnek két oldala van: akadnak pozitív és negatív változások. Az elmúlt években nagyon sok pozitív változás történt az egyházunkban. A hitvalló egyháztagság, az aktív gyülekezeti tagok valódi odaszánt élete felé nagyon jó irányba mozdultunk el. Azok, akik ma, 2020-ban ennyi fenyegetettség és veszélyeztetettség mellett is istentiszteleten vesznek részt, támogatják az egyház életét, valóban meggyőződéssel és hálával teszik ezt. Az egyház struktúrájában is sokat változott: változott a törvénykezése, a rendszere. A változások átláthatóvá, tisztábbá tették a működésünket. Az oktatásban is megerősödtünk, viszont létszámban csökkentünk, és ez a negatívuma az elmúlt időszaknak. Az elvándorlás kihatása a következő évtizedeket is meghatározhatja. De úgy érzem, még nem visszafordíthatatlan a demográfiai mutatója az itt élő magyaroknak, az itt élő reformátusoknak. Ez az, amiért sokat imádkozunk, hogy az Isten ne engedje meg a gyermektelenség és a félelem miatt az üldözöttek és elvándorlók kategóriájába csúszni a mi népünket.
– Sajnos, ezek a tények valóban szomorúságra adnak okot, ám Istenbe bízva minden jóra fordulhat. Ön mit tesz, ha felhők gyűlnek a feje fölé?
– Az első reakcióm általában ugyanaz, mint minden embernek: dühít, megfélemlít, elgondolkodtat az, hogy milyen jövőnk lehet itt. Ám tudom, mindannyian Isten gondviselő kezében vagyunk, és az az ige jut eszembe, hogy „…akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik…”. Én a mi jövőnket, a reformátusok jövőjét pozitívan akarom látni, nem azt látom, hogyan fogunk a statisztikák szerint fogyni, elfogyni, hanem eszembe jut az, amit édesanyám mondott: „Fiam, a törökök 150 évig voltak itt, és mégis mi maradtunk, pedig ők voltak az uralkodók”.
– Mi szépíti meg, teszi boldoggá a mindennapjait?
– A mindennapi nehézségek és gondok között vannak örömteli óráim, amiért nagyon hálás vagyok. Példának az egyik korábbi napomat mesélem el. A délutáni órákban értem haza. Vacsora után az ötéves kisfiam, Marci arra kért, rajzoljak neki egy traktort, és közben ő is megpróbál ugyanolyat rajzolni. Az egyik tizenöt éves fiam is csatlakozott hozzánk, csak ő kamiont rajzolt, és az ikertestvére is elkezdett rajzolni, közben Panni lányunk palacsintát sütött. Később közösen mesét néztünk, és az esti imát is együtt mondtuk el. Ezek azok az órák, amelyek leírhatatlanok. Én olyankor nem gondolok arra, hogy kint mi történik. Ezek azok a családi pillanatok, amelyek nemcsak örömmel, hanem hálával is eltöltenek. És az az ember boldog, aki hálás is tud lenni. A parókia az egész családnak igazi otthont ad. Olyan, mint egy biztonságot nyújtó vár.
– Úgy tudom, Panni már kirepült a családi fészekből, viszont a többiek még otthon élnek.
– Igen, Panna lányunk a Semmelweis Egyetemre nyert felvételt, népegészségügyi ellenőr lesz belőle. Nagyon szorgalmas, remélem, sikerülnek a vizsgái. Jelenleg itthon van, online tanul, mint megannyi diáktársa. Bálint és Balázs a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium tanulója, a legkisebb gyermekünk, Marci még óvodás.
– Milyen apa-fiú közös programjaik vannak?
– Az ikrek érdeklődési köre természetesen egészen más, mint a kicsié, én inkább Marcival szoktam valamivel több időt tölteni. Amikor a múltkor leesett az első hó, barikádot építettünk, szánkóztunk, néhány hógolyó is elrepült. Amikor melegebb van, kincset szoktunk ásni, az udvaron keresgélünk, és mindig találunk is valamit. A közelmúltban a régi várdombnál kirándultunk, és ő volt az idegenvezető, megmutatta, merre kell menni. Amikor körbejártuk a területet, „bedobtam”, hogy én úgy látom, eltévedtünk. Erre azt mondja az ötéves gyerek, add csak ide a telefonod, majd én megnézem, hol vagyunk. Mindig óriási élmény számára, hogy együtt kirándulgatunk, néha autózni is szoktunk, akár a mezőn is, ami szintén nagyon tetszik neki. De természetesen az ikrekkel is mindig van mit megbeszélni. Bálintot a technika érdekli, gépeket (markoló, homlok rakodó traktor) kezel, épp a minap mondta, hogy szívesen kipróbálná, milyen egy valóságos nagy kamiont vezetni. De igazi hétköznapi feladatokat is ellát, nemrégiben például egy építőbrigádnál segédmunkásként tevékenykedett. Mi nem vagyunk e döntései ellen, sőt, azt mondom, hadd tanulja, hadd lássa, milyen az élet. Balázs inkább a virtuális világ felé húz, fotográfus szeretne lenni, nagyon szép és figyelemfelkeltő képeket készít.
– Tehát az élete nagy részét a hivatása és a családja tölti ki. Marad-e ideje barátokra, egyáltalán, mit jelent az ön számára ez a szó?
– Természetesen vannak barátaim, és onnan ismerem fel az igaz, megbízható, megértő barátokat, hogy a legkritikusabb helyzetben is segítenek. Amennyiben pedig nekik van rám szükségük, én is az első helyre teszem őket, ezért úgy gondolom, hogy egy kicsit hasonlítunk egymásra. Furcsasága a dolognak, hogy mi nem járunk össze, előfordul, hogy évente csak egyszer beszélünk. De akár ha több év távlatából is felhívom bármelyiküket, megkérem valamire, akkor mindent félretéve megpróbálnak eleget tenni a kérésnek.
– Elhangzott a bizalom szó. Ön megbízik az emberekben?
– Én mindenkinek bizalmat szavazok, akár már első látásra. Sokáig megmarad ez a hozzáállás akkor is, amikor már ért csalódás a részükről. És ez azért van így, mert azt feltételezem, és azt szeretném hinni az emberekről, hogy jóindulatúak és jószándékúak. Ez a lelkészeknél már-már a naivitás határát súrolja, mivel mi azt szeretnénk, hogy az emberek higgyenek a szavunkban, így mi is elhisszük azt, amit mondanak, ezért sok csalódás ér bennünket. De nem ez számít, hanem az, hogy mellettem, velem sokan kezdhették már újra az életüket, és más emberekké is váltak. Én pedig sok esetben, sok embernek nemcsak második, hanem harmadik esélyt is adtam. De az is igaz, hogy egyedül Jézusban nem csalódhatunk.
– Van olyan emberi tulajdonság, ami irritálja, netalán feldühíti?
– Az, amikor nyereségvágyból, becsvágyból hazudnak. Amikor valaki őszintén elmondja, hogy hibázott, de megbánta, az rendben van. De amikor tudom, hogy mondhatna igazat, mégsem teszi nyereségvágyból, pozíció miatt, azt nehezen viselem, és igen, feldühít. De ezzel sajnos együtt kell élnünk, mert az emberek, magamat is beleértve, sokszor nem tudják megfékezni a nyelvüket.
– Van hobbija? Egy olyan kikapcsolódás, ami leköti?
– Igen, van, de nem igazán tudok ennek a hobbinak élni. Egyrészt drága és időigényes. Nagyon ragaszkodom a technikához, fogalmazzunk úgy, a vashoz. 1997-ben vásároltam egy GAZ 69-es „Bobikot” azzal a szándékkal, hogy heteken belül újjávarázsolom, és az összkerék-meghajtású nyitott járművel bejárom Mezővári határát. Az erdőt, a Szépasszony dombját, azokat a földeket, amelyeket Papcseréjének neveznek, mert azok a dolgok is érdekelnek, amelyek az egyházhoz is kötődtek. Ezekre az úttalan utakra lenne való az én terepjáróm, amely még mindig nem állt össze, de igyekszem, mindennap csinálok rajta valamit, ha csiszolópapírral teszek néhány simítást az egyik sárvédőn, már az is haladás. Tehát a hobbi megnevezése az autó üzembe helyezése és vele a természetjárás lenne. És ami még érdekel, az üzemképtelen megjavítása, a régi felújítása. Ha lenne rá időm, lehet, kincsvadász lennék, mert ilyen dolgok megfordulnak a fejemben. Sosem szabad az álmokat feladni, szeretném, ha egyszer tényleg az én 1965-ben gyártott felújított szovjet terepjárómmal járhatnám e szép vidéket.
– Drukkolok, hogy mihamarabb valóra váljon ez az álma is, és akkor még egy apropó lesz interjút készíteni önnel. Most viszont még 2020-at írunk, közel a szeretet ünnepe. Az önök családjánál hogy telik a karácsony?
– Gyerekkori karácsonyi megtapasztalásaim csakis édesanyámhoz kötődnek. Ő volt az, aki a szépségét, a titokzatosságát megadta a karácsonynak, aki mindezt ajándékként tudta a családnak biztosítani. Az akkori karácsonyi ízeket még most is érzem a számban, például az almás bejglit, amit a mai napig szeretek. A szolgálatom révén a mi családunkban is úgy van, hogy a feleségem, Judit az, aki az adventi díszítésről gondoskodik, mindenkiben felébreszti a karácsonyi hangulatot. A Szenteste családi körben történik, istentisztelet után, az ünnep első napján a közös ebéd az, ami nagyon fontos, meghatározó és szép alkalom.
– Egy nehéz esztendő utolsó napjait írjuk. Mit üzen a kárpátaljai magyaroknak?
– Most nagyobb hangsúlya van az imádságnak. A korlátozások, a félelem miatt halkabb lett az ének a templomainkban, ám őszintébb az imádság. Jobban érezzük a szükségét az emberi kapcsolatoknak is, és jobban érezzük a szükségét Isten kegyelmének, Isten áldásának. Ha üzenetet kell fogalmazni, akkor azt üzenem, hogy alázatos és imádságos szívvel forduljanak az emberek Istenhez kegyelemért, áldásért, vezetésért, és akkor megmaradunk, mert Ő megőriz bennünket. Ebben a zűrzavaros kárpátaljai helyzetben, ahol kinéznek és fenyegetnek bennünket, megpróbálnak ellehetetleníteni, megsemmisíteni, mégis az Isten az úr. Annak a népnek van jövője, amely Isten oltalma alatt marad.
