Arnold szeretne valamit visszaadni a szülőföldjének.
Komonyi Arnold az egyik levél, amely lehullott a „kárpátaljai fáról”. Hogy miért történt ez így, és miként lehetne megakadályozni a „lombhullást”, arról meséljen ő maga, kissé romantikusan, kissé kritikusan.
Simon Rita
– Már a második diplomád megszerzésén dolgozol.
– Mindig is elvárás volt, hogy jól tanuljak, így minden tantárgyból kihoztam a maximumot. A szüleimmel nyolcadik osztály előtt gondoltunk arra, hogy keressünk egy másik iskolát, ahol még jobban elmélyülhetek a tanulásban – magyarázza a 22 éves kisdobronyi fiú. – A Nagyberegi Református Líceumba épp akkor lehetett jelentkezni a 8. osztályba. Eleinte tiltakoztam. Sokáig egyke voltam, mindent megkaptam, a kényelemhez szoktam, nem a szigorhoz, a vaságyakhoz és 7 szobatárshoz. Viszont az ottani körülmények segítettek az alkalmazkodóképességem fejlesztésében. A líceumban alakult ki az identitásom, erősödött meg a magyarságtudatom és mélyült el a hitem. Az ott töltött időszak meghatározónak bizonyult az életemben. Eleinte fizikus akartam lenni, majd biológus, programozó, aztán egy év alatt megváltozott minden, és tudatosult bennem, hogy a társadalomtudomány, azon belül is a jog érdekel. Mindenképp az anyanyelvemen szerettem volna elsajátítani az ismereteket, így döntöttem Magyarország és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) mellett. A Nemzetközi biztonság- és védelempolitikai szakon végeztem.
2020-ban szereztem diplomát, és még abban az évben jelentkeztem az ELTE programtervező informatikus szakára.
Akkor úgy gondoltam, egyelőre nem akarok munkába állni, nagyon sok minden foglalkoztat, tanulni, fejlődni fogok, ki akarom próbálni magam más területeken is. Egy év távlatából azt mondom, belerázódtam, és nem bántam meg, hogy így döntöttem.
– A két képzés igencsak különbözik. Mit gondolsz, a későbbiekben hogyan tudod ezeket egyesíteni, milyen irányba szeretnél elindulni?
– A szoftverfejlesztő diplomával jól kereső munkát tudnék vállalni. S ha sikerül elhelyezkednem az iparban, akkor lenne fix fizetésem, a munka mégis viszonylagos szabadságot kölcsönözne. Mert ha projekteken dolgozom, akkor azt meg tudom oldani úgy, hogy másra is legyen időm.
Pár napot foglalkozom ezzel, aztán a fennmaradó időben a saját elképzeléseimet valósítom meg.
Egy vállalkozást indítanék, közéleti projektet vinnék. A „rendes” fizetésemet beleforgatnám a saját vállalkozásomba. A társadalomtudományi diplomámmal megalapozhatnék egy biztonságos életpályát magamnak, de én inkább kockáztatok.
– Amíg idáig elérsz, még van néhány lépcsőfok. Kapcsolatépítés terén viszont nem állsz rosszul.
– 2016-ban kerültem Budapestre. Óriási lelkesedéssel. Külhoniként – szerintem – predesztinálva voltunk, hogy jobboldali fiatalok legyünk, s a barátaimmal kerestük a lehetőségeket, hol lehet kapcsolatba lépni hasonló gondolkodású emberekkel. Lehet, rossz úton jártunk, vagy csak rossz helyen kerestük, de nem jöttek el ezek a várva várt találkozások. Közben mi is változtunk, lazábban, sztoikusabban kezdtük el szemlélni a világot. A fővárosban eltöltött pár év megtette a hatását, módosított az elképzeléseinken is. A tenni akarásunkon viszont nem.
– 2019-ben jött el a te időd.
– Tavalyelőtt jelentkeztem egy pályázatra. Azt gondoltam, annyiból áll az egész, hogy cikkeket kell majd írnunk valamilyen sajtóorgánumnak. Amikor beválogattak, kiderült, hogy ez a csoport annál több: polgári jobboldali gondolkodású fiatalokat gyűjt össze annak érdekében, hogy – némi útmutatással – olyan egyetemi közösségeket hozzanak létre, amelyek lefedik az egész országot, és motivált, a közélet iránt érdeklődő hallgatókat tömörítenek. Már rég bennem volt a vágy, hogy része legyek egy ilyen csapatnak, ezért nagyon boldoggá tett, hogy megalapítottuk a Fúzió Hallgatói Közösségeket. Megválasztottak az országos elnökség tudományos ügyekért felelős alelnökének. Országszerte több csoport jött létre. Egy másik NKE-s hallgatóval a saját intézményünkön belül is elkezdtünk kialakítani egy ilyen közösséget. Az egyetem és a tanári kar is jól fogadta a kezdeményezést.
– Nem mindenki lát perspektívát az egyetemi tanulmányokban. Téged mi motivált arra, hogy több lábon állj, és új képességeket sajátíts el?
– Az önmegvalósításig nehéz út vezet. Elérni azt, hogy amikor évek múltán visszanézünk az életutunkra, akkor azt mondhassuk, megérte, ez jó volt. Nem mondom, hogy minden embernek fontos az, hogy több dologban próbálja ki önmagát. Azt sem gondolom, hogy ehhez két, de akár csak egy diploma is kell. Akarat és elképzelés szükséges.
Manapság sokan, főleg Kárpátalján, nem mernek belekezdeni valami másba, valamibe, amiben hisznek. Választanak egy olyan szakmát, amiből fenn tudják tartani magukat, aztán a „rendszer” magába építi őket.
Onnan pedig már nincs szabadulás, csak telnek az évek, és hiába álmodoznak arról, hogy kezdeni kellene magukkal valamit, végül nem lépnek és már eltelt a fél életük… És ez nem a továbbtanulással van összefüggésben. Az csak eszköz arra, hogy megvalósítsuk önmagunkat. Olyan, mint megtanulni a betűket azért, hogy le tudjuk írni a gondolatainkat. A mi generációnk tagjai közül sajnos még a tehetségesebbek sem vállalják a kockázatot, hogy alkossanak. Azok, akik mégis lépnek, többségében külföldön teszik meg, például Magyarországon.
– Csak úgy, mint te. Ezzel magad elé is görbe tükröt állítasz.
– Nagyon jó érveket lehet felhozni arra, hogy miért nem megyek haza és miért nem tudok ezekkel a diplomákkal otthon érvényesülni, viszont ez csak kifogás. Nekem az az egyik legnagyobb fájdalmam, hogy én is bűnös vagyok ebben. Hiszen az én felelősségem is, hogy mi lesz a jövőnkkel. És tudom, hogy nem leszek képes visszafizetni a saját szülőföldemnek azt, amit kaptam tőle.
A társadalomban mindig a többség termeli ki az elitet, de mindig az elit felelőssége a többség életének megjobbítása. Az a tendencia jelenleg Kárpátalján, és ez egyre súlyosabb, hogy habár a közösség kitermeli a leendő elitet, az aztán emigrál – többnyire Budapestre –, és ottmarad, ott épít egzisztenciát. Kitermelődött az értelmiség, amely nem ad vissza semmit a társadalomnak…
De ha soha senki nem megy haza és nem adják hozzá az általuk teremtett értéket a helyi gazdasághoz, akkor vajon az utánunk jövők képesek lesznek-e valaha is magasabb jövedelemhez jutni, nagyobb lehetőséggel rendelkezni otthon?
Nem. Valakinek el kell kezdeni, vállalni a felelősséget és megvalósítani ezeket a célokat, mert máskülönben nem lesz előrehaladás. A civilizációelmélet egyik alapállítása, hogy nincs stagnáló állapot. A társadalom is vagy fejlődik vagy degradálódik. Utóbbinak már most tapasztalható jelei vannak otthon. Rá lehet fogni a politikai, gazdasági helyzetre, de ez nem változtat a tényen. Idővel elhal a fa. És nem azért, mert a gyökere (az identitása) pusztul el, hanem azért, mert lehullanak a levelei (elmennek külföldre). Mozgalmas életet szeretnék magamnak, sok mindennel akarok foglalkozni, de az a végső cél, hogy az utolsó éveimet Kárpátalján töltsem el. Ez adna keretet az életemnek. Most mindent megteszek annak érdekében, hogy ezt később meg tudjam valósítani.
