Részlet Czifferszky István könyvéből.
A polihisztor szerzőt irodalmi berkekben elsősorban jeles vadászíróként tartják számon.
Roppant testű, hatalmas izomzatú hím farkas üvöltött őrjöngve a derengő hajnalban. Nagy út volt mögötte. A Máramarosi-havasokból indult el hatodmagával. Ott olyan gyűlöletet keltettek maguk körül, hogy lábuk alatt forró lett a talaj. A sok megpocsékolt birka, kecske és csikó vére a fejükre szállt. Elpusztításukra egész falvak lakossága mozdult meg. El kellett hagyniuk a jól ismert tanyahelyet.
A falka az ő vezetésével indult. Ő volt a parancsnok, és melegebb, nyugodtabb helyre akarta vinni a falkát. Amíg végig loholták a hosszú utat, addig is enniük kellett. Rabolni kellett! Rá-rátörtek a békés nyájakra, karámokra, és széjjelzaholták a nyájakat. Amerre jártak, mindig gyűlölet, átok és puskás emberek kísérték őket.
Ólom és puskalövés fölvillanó fénye tette keserűvé az életüket. Ezért gyűlölték a fényt és a lángot. Később elkerülték volna a lakott helyeket, de a falvak egyre sűrűsödtek.
Vasvillás pásztorok, puskás erdészek, elszánt vadászok űzték, apasztották a falkát. Nagyhutára már csak ő egyedül érkezett meg.
Az ő ereje még teljes, de az éhség kezdi gyengíteni. Három nappal ezelőtt evett utoljára. Három napja tépte szét sebesült társát. Még most is emlékszik rá. Milyen furcsán, csodálkozva nézett rá az árnyadozó sebesült, amikor ő a torkának ugrott. Úgy tett, mintha nem ismerte volna a „törvényt”, a farkasok törvényét, ami szerint minden megölhető, ami gyengébb.
„Jó meleg volt a vére! És milyen jó húsa volt: igaz, a fiam volt, az én vérem…. De az régen volt. Már három napja”.
Éhségében gyűlölet tört ki belőle a világ ellen. Teleszívta hatalmas tüdejét, és a falu felé fordulva üvöltött – hossza, kegyetlenül, hátborzongatóan.
Hangja legördült a hegyoldalon, be a faluba. Az emberek és kutyák füléhez. Hangjára a már ébren lévők egymásra néztek, és suttogva ejtették ki a szót:
Farkasok!
A kutyák eszelősen vonyítani kezdtek. Volt, amelyik ijedtében behúzott farokkal a házába, az emberek közé akart rohanni. Volt, amelyik láncát tépve üvöltött, és a hang irányába futott volna. Melyik hogyan, milyen vérmérséklete. Azt azonban mindegyik tudta, hogy az ősi, örök ellenség tutul a gerincen.
Laci, a fiatal vadőr, éppen a csizmáját húzta az erdőben lévő kis házikójában.
A hangra megállt csizmát tartó keze, és szeme is rebbenés nélkül maradt. Csak megrándult arcán botlott a kis petróleumlámpa sárgás fénye.
– Farkasok! – suttogta. Azután jó darabig még abban a helyzetben maradt.
– Farkasok – ismételte meg pár másodperc múlva –, fuccs a lakodalmas vacsorának! – mérte fel a helyzetet. Nem lehet itthagyni az erdőt, még egy napra sem – ébredt fel benne a kötelességérzet.
Azután gyorsan belépett a csizmáiba, és fülelni kezdett. A Lókút irányából jött a hang. No még ilyet! Senyvednének el a rongyosai.
Amint az első meglepetésen átesett, gyorsan munkához látott. Mivel golyója nem volt, kis ládikója hamar az asztalon termett, és már lapította is fél laposra a durva, cseresznyemag nagyságú ólomsörétet. Negyvennyolc postát lapított meg ily módon, és árral kis lyukat fúrt mindegyik közepébe. Ezen a lyukacskán fűzte át a vékony vörösréz drótot és minden ólom után gyutacs és hüvely került elő. Aporból egy kicsivel többet tett az előírásnál – hadd vágja mint a rongyot! A lőporfojtás fölé azután ügyesen beillesztette a nyolcszemes füzért. Ez kissé nehezen ment de ahogy sikerült, égő gyertya faggyújával bőven becsepegtette a külső fojtás helyet. Hat lövést készített így el. Kettőt mindjárt a puskába tett, négyet pedig a külső zsebébe.
A másik zsebébe, hogy össze ne keveredjenek, két sörétes patront tett. Így ni! Ez elég lesz. Majd jól megrakta a kis tűzhelyet… Meleg legyen, mire megtér, és kilépett az ajtón. Lókút felé indult, hogy teljesítse a kötelességét, védje a hasznos vadakat.
A kan farkas sem tétlenkedett soká. Hogy kiüvöltötte gyűlöletét, és tudomásul adta megérkezését, munkához látott.
Először is megállapította a szél irányát. Erős mellső lábait fölvágta egy kőre, nyakát kinyújtotta, és minden irányba nagyokat szippantott. Nyugatról fújt az enyhe, alig érezhető szél, és elindult a szél alatt. Nem sietett, lassan lépkedett. Nyakát előrenyújtva, fülét hegyesen fölvágva kutatta a feléje érkező szél titkát.
– Hopp! – orra idegesen jelezte, hogy valahol, nem is olyan messze nyúl tanyázik vagy tanyázott. Gyomrában hirtelen fölmordult valami. – Utána!
A szag egyre határozottabb lett. Azután a havon meglátta a nyúl nyomát. A finom porhó világosan mutatta, hogy gondtalanul igyekezett egy jókora tapsifüles. Hegyes orrát rátartotta a csapára. „Nyúl – állapította meg ismét. – Őz jobb lenne, kiadósabb, de most nem válogatunk – szájában folyni kezdett a nyál. A csapa félórás lehetett. Ráállt, és a puha havon szaporán loholni kezdett.
A nyúl szaga mindig erősebb lett. A nyom cikázott a fák között, majd hosszú, egyenes vonalban a völgynek tartott.
„Gyorsabban, gyorsabban!”
Negyedórát ügetett a nyúl csapáján, amikor meglátta a bambáskodó tapsifülest.
Szeme megvillant, és lassan, óvatosan kezdett a bokrot rágó nyúl felé sompolyogni.
A nyúl, mintha rosszat sejtett volna, két hátsó lábára ült és figyelt. Amint hátrafordult, látta, hogy alig tíz méterről két szem szegeződik rá, alattuk pedig éles, fehér agyarak villognak. Majd megállt a szíve, de csak azért, hogy a következő másodpercben minden erejét összeszedve vad menekülésbe kezdjen. A farkas utána!
Élethalálharc kezdődött az erdőn.
A nyúl a legsűrűbb bozótokat kereste, azok ritkás alján surrant tovább. Valósággal repítette a testét. A dúvad mindenhol a nyomában. A sűrűben a nyúl növelni tudta a távolságot, de ha tisztásokra ért, ott az ordas mozgott gyorsabban. Az üldözött ereje fogyni kezdett, de most, hogy hegynek kapkodhatta a lábát, új erőre kapott. Minden erejét összeszedve futott az életéért. Hogy így megélénkült, a farkast veszett düh fogta el, és teljes erejével vágtázni kezdett. Kidobta nagy lapátnyelvét, és nyakán felborzolódott a szőr. „Nyavalyás, hiába rohansz!”
A nyúl ismét megörült, egy elég jól kitaposott vadváltóra talált, és azon kezdett futni teljes erejéből.
Ez az új nekirugaszkodás végleg elvette a farkas eszét, és ha lehetett, még fokozta az iramot. Ő is ráállt a kitaposott kicsi ösvényre, és hajrá! Elnyúlt teste szinte repült! Az utolsó rohamot akarta indítani.
– No, még három méter! – és szinte fúrta magát előre. Hátsó karmai fölmarták a fagyos harasztot, és göröngyök repültek szerteszét.
ؘ– Most! Most! … Még egy ugrás!
– Pamm! – vágódott a fülébe egy éles hang, és nyakán borzalmas rándulást érzett. Valami iszonyú szorítás nehezedett a nyakára. A mellette lévő fiatal fa megremegett, ő pedig elvágódott!
A nyúl kétségbeesetten továbbiramodott. A dúvad szeméből könny csordult ki fájdalmában. Mióta él, először. Megszédült!
A nyúl megmenekült, és ő fogoly.
Lassan magához tért. Érzi, hogy nyakánál fogva oda van kötve a fához. „Eh mit” – és elrúgja magát. Ismét iszonyú fájdalom, és az acélhurok a húsába vág.
Már tudja, miről van szó. Ismerte jól a hurkokat. Az őzeknek kitett hurkot, amiből olyan sokszor elrabolta a megfulladt őzet az orvvadászok elől. Ezt is azért tették a vadváltóra, hogy őz akadjon belé.
Tépni, verni kezdte magát. Már egészen simára döngölte a kis darab földet maga alatt. Nem törődött a fájdalommal.
Eltépni, eltépni a hurkot. De az nem ment.
A vadőrt, amint az egyik nyiladékon kilépett, majd föllökte egy eszét vesztve rohanó nyúl.
Sok nyulat látott már futni – hajtásban, kutya előtt is –, de így, ilyen eszét vesztve rohanó nyulat még nem látott. Megfordult, utánanézett, de az száguldott, mintha ki akarna futni a világból.
– Ezt valami alaposan megijesztette! – Azután megborzongott. A farkasok, csak azok lehettek!
Forró hullám öntötte el. Még sohasem találkozott farkassal. Csak hallásból ismerte őket.
Megállt… puskáját lövésre tartva fülelni kezdett. A szél jó – és egy nagy fa mellé húzódott.
Várt vagy öt percet, de semmi olyat nem tapasztalt, amiért érdemesnek tartotta volna tovább várni. Éppen el akart indulni, amikor tompa puffanást vélt hallani, olyat, mint amikor róka veri földhöz az elkapott nyulat.
Újra várt, hátha hallja még. De csönd. Sűrű csönd ült a kora reggeli erdőn. Azután gondolt egyet, bevágott a fiatalosba, és a nyúl csapáját követte visszafelé. Érzékei azt súgták, jól cselekszik. Lassan, hajladozva, meg-megállva lépdesett a nyúl nyomán. Hű, micsoda rohanást mutatott a hó! Megszaporázta a lépést. Vagy háromszázat lépett, amikor újra gyenge zörgést hallott. Visszafojtott lélegzettel figyelni kezdett.
„Valami vergődik!” – a hurkolók, ezek a kétlábú farkasok jutottak az eszébe.
Gyorsan a zörgés felé indult.
A farkas is meghallotta, hogy valami ropogtatja a havat. A füle zúgott ugyan, de azért megismerte, hogy kétlábú jön! „láng! …..ólom! ….kutya!…. – És olyat rántott a nyakán, hogy fájdalmában elnyöszörögte magát. Véres nyála a hóra folyt.
Az ember a hangra egészen átváltozott. „Farkasok!” – És rápillantott a kétcsövű biztosítékára: nyitva van! A farkassal egyszerre pillantották meg egymást.
Négy halál nézett ki a négy szemből.
„Menekülni!” – zúgott a farkas feje.
„Lelőni!” – emelte föl a puskát a másik.
A farkas két lábra akart szökni, bármi is lesz, el kell tépni a hurkot.
Még rám akarsz rohanni, te bestia! – és durrant a puska.
A farkas rettentő ütést érzett a fején, elterült. Az ember a másik csőből is lőni akart, de meggondolta: „sok lyuk lesz a bőrön.”
Elég ez is! – és rohant a zsákmányhoz.
Látja, hogy a farkas hurokban van. Ez egy kicsit elvette a kedvét, mert erősen csökkentette a „győzelemérzést” …
Hurokban nem művészet meglőni – mondják majd: és már csavarja is le a hurkot a fáról.
A toportyánféreg fekszik – a feje is és körülötte a hó is, csupa vér.
Már félig kitekerte a drótot a fán, éppen arra gondolt, hogy a nyakat is meglazítja, amikor a farkas megrándult, fölugrott és az emberbe mart.
Abba a kezébe mart, amelyikkel félig letekerte a drótot. Az emberen végigfut a fájdalom. „ A dög!” – És teljes erejéből a farkas felé rúg. A farkas elkerüli a rúgást, és ő elcsúszik. Le a féreg mellé. Az rá! Marja, ahol bírja! A torkát szeretné elharapni, de addig nem engedi a drót.
Az ember a puskáját fordítaná meg, de nem engedi a gally.
A puska agyát a farkas kitátott pofájába nyomja! Hörög mind a kettő.
A farkas hátsó lábait förtelmesen belemarja az ember combjába. „A belei, a forró, melegkék színű belei! – de addig nem érnek a lábak.
„A késem!” – mert a puskát nem meri kikapni az ordas pofájából. Végre megkapja. Kirántja a tokból és szúr.
A bestia megrándul! A penge a hátsó combja előtt a horpaszába szaladt.
Még nagyobbat mar, de a csizmaszárba beakadt a karma.
A kés újra vág!
„A torkát!” – rántja meg a hurkot… A rántástól az lecsavarodott a fáról, s a lendület keresztülvágja az emberen.
Átbukfencezik rajta.
Végre lőhet! Durran a puska. Egy fa törzse szétforgácsolódik.
A dúvad ijedten elrohan. Az ember utánanéz.
A friss, fehér hóban két véres csapa húzódik. Az egyik a mind lassabban lépkedő ember nyoma: a falu felé, a közösség felé tart, hogy társai segítségével tartsa vissza a halált, és mentse az életét. A másik a meg-megroggyanó, gornyadozó farkasé – a hegygerinc irdatlan bozótjai felé tart, hogy ott elrejtőzve minden élettől, egyedül küzdjön az örökre elcsöndesítő dermedtség ellen.
Útjaik százezer évekkel ezelőtt váltak külön, és soha-soha nem találkozhatnak.
