„Ez hát a hon”
A természet, a sport és az emberek szeretete ad erőt a mindennapokhoz. Ifj. Simon Sándor vallja, mindenkinek más jelent értéket, neki Kárpátalja az igazi kincs, ezért nem szeretné elhagyni a szülőföldjét.
Simon Rita
– Az erdő közepén éltek. Innen jön a természet iránti vonzalmad?
Édesanyám derceni, édesapám fornosi. Közel nyolc évet éltem Dercenben, ott végeztem az első osztályt, aztán átköltöztünk Nagyberegre, mert apa itt vállalt munkát. A családdal vezetjük a Bereg Camp keresztény gyerektábort – kezdi beszélgetésünket a húszéves ifj. Simon Sándor. – Nagymuzsaly közelében, a nagyberegi a Nagy-hegyen felépített táborban élek, több mint 300 hektár erdőség vesz körül. Ebben nőttem fel, a természet a lételemem. Mindig is sokat sétáltam, az erdőben, a gyerekcsoportokat is én vittem kirándulni, amikor nálunk táboroztak. A kutyasétáltatás közben rengeteget kóboroltam a környéken. Most ezt a túrák is kiegészítik. Örülök annak, hogy a távoktatás miatt több időt tölthetek itthon, mert így többet segíthetek a szüleimnek, és be tudok kapcsolódni a Kárpátaljai Hazajáró Egylet programjaiba. Szeretek gyönyörködni a tájban, főleg a magasból. A hegyek csodálatosak.
Szokásom, hogy vasárnaponként a háztetőn, a kéményen ülve nézelődök.
– Többféle sportágban jeleskedtél, testnevelő tanárnak készülsz.
– A Nagyberegi Református Líceumban tanultam. Az érettségi után pedig a Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Savaria Egyetemi Központ (SEK) testnevelő, gyógy-testnevelő és egészségfejlesztő tanár szakának harmadéves hallgatója vagyok. Már óvodás koromban is fejen állva tanultam a verseket, fára másztam – sosem ültem egy helyben. Amikor átköltöztünk Nagyberegre, belekezdtem a művészi kerékpározásba.
Hat évig űztem, ukrán bajnoki címet is szereztünk. Külföldön is szép eredményeket értünk el.
A líceumot súlylökésben, távolugrásban, atlétikai versenyeken is képviseltem, futóversenyeken vettem részt. A kispályás és nagypályás focit is kipróbáltam. Amikor végzős voltam, csapatunk megnyerte a kézilabda bajnokságot. Lételemem a sport. Nem is volt kérdés, hogy ezt fogom folytatni. Először katona akartam lenni Ukrajnában, viszont a 2014-es események megváltoztatták ezt az elképzelésemet. Aztán rendőrnek készültem Magyarországra, de amikor közölték, hogy le kell mondanom az ukrán állampolgárságról és maximum egy hetet tartózkodhatok külföldön, akkor erről is letettem.
– Énekelsz és motorozol is.
– Szeretek mulatni, a magyar zenékért odavagyok. A Republic, Kárpátia, Máté Péter, Balázs Fecó dalai a kedvenceim. A líceumban sokat énekeltünk, közös áhitatokon is mindig előjött egy-egy dal, így lassan belejöttem. A túrákon pedig azért szoktam énekelni, hogy oldjam a feszültséget, eltereljem az emberek gondolatait a nehéz hegymászás közben. Így könnyebb ismerkedni is. A Firczák-emléktúrán sok új arc volt. Többeknek felajánlottam, kérjenek egy magyar dalt, elénekeljük. Ha tehetem, motorra pattanok. Van egy 31 éves Jawa 350-esem. A sportmotorok a magasságomból fakadóan kényelmetlenek, ezért inkább a retro és túramotorok felé hajlok.
– Mit tervezel később, visszajössz Kárpátaljára?
– Igen, ez nem is kérdés. Az a célom, hogy a tanulmányaim után visszatérjek, és tanár legyek. Örülnék annak, ha vissza tudnék menni a nagyberegi líceumba.
Ha Isten is úgy akarja, később szeretném átvenni a Bereg Camp vezetését.
Jelenleg apa az igazgató, anya az igazgatóhelyettes. Most is besegítek, végzem a tábori teendőket, bástyaként számíthatnak rám. Két fogadott és két vérszerinti nővérem van. Közülük már hárman férjhez mentek. Nyolcszoros nagybácsi vagyok, van egy keresztlányom és egy keresztfiam is.
– Mikor érintett meg az Úr?
– Amikor apa megkérdezte, szólt-e már hozzám az Úr, azt válaszoltam, hogy nem. Pár héttel később ismét megkérdezte, történt-e már valami változás? Úgy gondoltam, jobb, ha azt mondom, már megtértem, mert akkor legalább békén hagy. De a viselkedésemmel hamar „lebuktam”, hogy valójában még nem adtam át a szívem az Úrnak. Mindig jártunk istentiszteletre, áhitatokra, közös alkalmakra, és a líceumban is ilyen szellemiségben nevelkedtem, mégsem történt meg az, aminek meg kellett volna…, de az alap megvolt.
Aztán 2016 nyarán, az egyik összejövetelen belémhasított a 474-es dicséret szövege: ma még lehet, ma még szabad, borulj le a kereszt alatt.
Ekkor adtam át az életemet Istennek. Ezt október elsején egy nagyobb esemény tetőzte, ami megerősített abban, hogy az Úr kegyelmes és szeret minket. Épp a líceumban voltam, amikor szóltak, hogy kigyulladt a házunk. Édesapám a romok között járkálva megtalált egy körbeégett biblialapot, amin csak a 23. Zsoltár pár sora volt olvasható: Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja… Ez belaminálva azóta is ott lapul édesapám Bibliájában.
– Nem mindenki gondolkodik úgy, mint te, és tartja fontosnak az itteni közösséget. Szerinted mi kellene ahhoz, hogy a fiatalok itthon maradjanak?
– Nekem „ez hát a hon”. Nem érzem azt, hogy el kellene mennem innen.
Azt szeretném, hogy a gyerekeim is kárpátaljai magyarok legyenek. Mostanság a legtöbb fiatal azzal érvel, hogy azért nem marad itthon, mert nincs megfelelő munkalehetőség. Sokan hallani sem akarnak arról, hogy engedjenek az igényeikből. Én sem. Csupán összhangba hozom az itteni helyzettel. Ami kell, az nekem megvan Kárpátalján. Mindenkinek más jelenti az értéket. Számomra ez a vidék az igazi kincs.
