Egy idegsebész sorsfordulatai.
Ádámcsó Nesztor hetvenhetedik évét tapossa. S ugyan nyugdíjas mindennapjai ma már szülőföldjén telnek, a sors úgy hozta, hogy élete legnagyobb részét Kárpátaljától távol, az ország keleti felén, a messzi Luhanszk megyében töltötte.
Magyar Tímea
Nagykomjáton látta meg a nagyvilágot, de Nagyszőlősön telt a gyermekkora, mivel a családja oda költözött, a két évvel fiatalabb testvére már ott született. Középiskolai tanulmányai befejezése után felvételizett az Ungvári Állami Egyetemre, de mivel akkoriban a legtöbb esetben csak jó kapcsolatok révén lehetett bekerülni a felsőfokú tanintézménybe, aminek ő híján volt, nem sikerült az első próbálkozása. Két évig Tiszaújlakon dolgozott a fertőtlenítő állomáson, így szakmai gyakorlattal felvértezve, másodszori nekifutásra már felvették az orvosi karra. 1968-ban diplomázott. S ekkor vett éles fordulatot az élete. Az egyetem után, kötelezően ledolgozandó három évre ugyanis Luhanszk megyébe küldték.
– Ez esetben sem élveztem semmilyen kedvezményt, sem nős, sem árva, sem rokkant nem voltam, így az ország legtávolabbi pontjába helyeztek ki. Először Juzsnaja Lomovatkába kerültem sebésznek. Négy hónapi továbbképzés után egy másik sebész kollégával ketten láttuk el a településen élőket. Persze nem sok munkánk akadt, ezért átkérezkedtem Brjankába, amelynek a kórháza 45 ezer lakosról gondoskodott. Százágyas sebészete volt, ott már belevethettem magam a sebészetbe. Sajnos az orvosok nem sokáig maradtak Brjankában, mindenki a nagyvárosokba vágyott, igyekezett tovább lépni. Jómagam két ott töltött év után megismerkedtem későbbi feleségemmel, a Krasznodárból származó Jelenával.
Amikor komolyra fordult a kapcsolatunk, mondtam neki, hogy szeretnék visszatérni a szülőföldemre, velem tart-e? Azt mondta, semmi akadálya: amerre a tű, arra a cérna. Jön velem.
Elmentem háztűznézőbe, kiderült, hogy nagyon jómódúak. Kétségeim támadtak afelől, hogy az én szerény kárpátaljai lehetőségeimért otthagyná-e az ottani életét. A szerelem nagy úr, úgy határoztam hát, én maradok ott és 1972-ben elvettem feleségül. Egy év múlva úgy döntöttünk, átkérem magam a Luhanszki megyei kórházba, ahol idegsebészeti állást ajánlottak, egy ideig a neurotraumatológiát is vezettem. Közben folyamatosan képeztem magam moszkvai, kijevi, harkivi, dnyipropetrivszki, donyecki idegsebészeti intézetekben gyarapítottam tudásomat. Sebészeti csapata 1974-ben Luhanszkban elsőként alkalmazott epidurális érzéstelenítést a műtétek során azoknál a pácienseknél, akiknél a hagyományos érzéstelenítés ellenjavallt volt.
A doktor úr 41 évet töltött a szakmában. A vakbéltől az agyműtétig minden típusú sebészeti beavatkozást végzett, volt, amikor öt-hat órán át nem jött ki az operációs teremből.
2004-ben lett nyugdíjas, ennek ellenére még néhány évig odaállt a műtőasztal mellé. 2014-ig dolgozott a megyei kórházban, utolsó éveiben a poliklinikán fogadta a pácienseket.
– Azt terveztem, hogy nyugdíjas éveimet a szülőföldemen töltöm majd, visszatérek a gyökereimhez. De szerettem a munkámat, valahogy mindig halogattam a hazatérést. Végül 2014-ben tértem vissza Kárpátaljára.
Ádámcsó Nesztornak könnyű volt az újbóli beilleszkedés, hisz Ungváron élt a családja, gyerekei, felesége már évekkel korábban Kárpátalján telepedtek le. A doktor úr felesége akkor hagyta ott Kelet-Ukrajnát, amikor megszületett az első unokája, tevékenyen kivette a részét a csecsemő neveléséből. Lánya, Natália, aki ugyancsak az egészségügyben helyezkedett el, jelenleg az UNE neurológiai és neurosebészeti tanszékének asszisztense. A fia, Sándor is Ungváron lakik, ő pszichiátriát végzett, de jelenleg nem dolgozik a szakmájában. Két unokával ajándékozták meg gyerekei, Alexandra most érettségizik, Diána most fejezte be a negyedik osztályt.
Manapság azzal foglalkozik, hogy görög katolikus lelkész nagybácsija, Popovics Döme – aki politikai represszió áldozata lett, 25 évre ítélték, végül 7 évet töltött a sztálini lágerekben – emlékiratait, verseit, lágervisszaemlékezéseit rendezgeti.
Huszton emléktábla őrzi a nevét, mivel elutazott Rómába és támogatást kért egy katolikus internátus építéséhez. 75 ezer lírát utaltak ki a közbenjárására, amiből fel is épült az intézmény, melyet 1938-ig ő vezetett. A nagybácsiról szóló könyv előszavát is ő írta.
A hétköznapokon sokat olvas, főleg történelmi regényeket és George Byron verseit, melyeket előszeretettel citál. Korán kel, tornázik, bevásárol a felesége által készített lista alapján. Többnyire az ő dolga, hogy elkísérje kisunokáját az iskolába, majd haza. Emellett szívesen találkozik régi cimboráival, akikkel nagyokat beszélgetnek a régmúlt dolgairól. Olykor a hegedűt is előveszi.
A kérdésre, vajon mi a hosszú élet titka, meggyőződéssel mondja, elsősorban a génekben rejlik a titok. Soha nem volt komoly betegsége, semmilyen gyógyszerrel nemélt. Egyetlen egészségügyi problémája volt életében, a szürkehályog, de azt is eltávolították. Vallja, fontos a mozgás, az agyi tevékenység és a nyugalom.
