Az optimistábbak, a valós erőviszonyokat józanul megítélők dicsérik a magyar csapat kedd esti önfeláldozó, már-már hősies játékát és helytállását, a kesergők, az örök pesszimisták kárognak, mondván, na ugye, előre megmondtuk, ezért kellett menetelni, meccsre utazni, pénzt áldozni minderre, hogy aztán mélabús szemlélői legyünk az összeroppanásnak, a fájó három gólnak….
Dunda György (Budapest)
Hogy kinek melyik hozzáállás áll közelebb a szívéhez, az mindenkinek szuverén joga, én mindenesetre szerencsésnek érzem magam, hogy a rosszabb helyzetekben is hajlamos vagyok megtalálni a jót. A fociban különösen. És a portugálok elleni, történelmi budapesti EB-nyitányon akadt bőven ilyen pillanat. Kezdeném is a fantasztikus, leírhatatlan szurkolói meneteléssel, ami a meccsnap délutánján indult a Hősök terétől, s tartott egészen a stadionig. Európa többi rendező országában ilyet garantáltan nem látni. A nagy futballnemzetek egyvalamit biztosan nagyon irigyelnek tőlünk, magyaroktól, a színültig megtelt Puskás Arénát, a libabőrös hangulatú hangorkánt és szűnni nem akaró buzdítást.
Az önfeledten hömpölygő tömeg egy másik, a focitól kissé elvonatkoztatott üzenetet is hordozott: jó eséllyel legyőztük a bő egy évünket megkeserítő Covid-átkot, talán újra minden olyan lehet, mint annak előtte volt. S ha még legyőztük volna a portugálokat is…
A 2016-os marseille-i mintára megszervezett vonulásról eredeti szándékom szerint valami megkapót, igazán hangulatosat szerettem volna írni. Például ecsetelhetem, hogy milyen felemelő érzés volt a Kárpát-medence különböző pontjairól érkező zászlók látványa, vagy a kisgyermekes családok, baráti társaságok önfeledt örömünnepe, vagy ahogyan a környező házakban lakók az erkélyekről integettek, de mondjuk a Dózsa György úti idősotthon lakóinak ámulása-bámulása is annyira kedves jelenet volt, ilyet még ők sem láttak, s milyen mosolyt csalt az arcukra, amikor a hatalmas tömeg azt skandálta az irányukba, hogy „szervusztok, szervusztok”!
A menetelés hangulatát azonban legfeljebb csak megidézni tudom, átadni éppúgy képtelenség, mint amikor valakivel életében először történik valami csodálatos dolog, amit nem tud, mert nem is lehet kellően érzékletesen szavakba foglalni. Én így voltam vele, amikor először, már felnőtt fejjel pillanthattam meg a tenger semmi mással össze nem hasonlító gyönyörű látványát, vagy amikor a Szentföldön zarándokolhattam Jeruzsálemben, a Golgotánál, vagy éppen Názáretben… Az ilyen pillanatokra csak azt szoktam mondani, ezt látni kell, ki kell próbálni, meg kell tapasztalni! Ugyanez igaz erre a felejthetetlen szurkolói masírozásra, ahol olybá tűnt, a több tízezer magyar, érkezzen a szélrózsa bármely irányából is, mind ismerik egymást. Ismertük is, mert nemcsak a mezeink, zászlóink pompáztak piros-fehér-zöld színben, ezen a délutánon-kora estén valamennyiőnk szíve is egybe öltözött. Jó volt magyarnak lenni!
A szurkolók éppúgy akarták, mindennél erősebben óhajtották a bravúros sikert az Európa-bajnok ellen, mint lenn az aréna csodálatos gyepén az est főszereplői, a futballisták, akik kiadtak magukból mindent. És miután a futballban sincs ha kezdetű mondatnak sok értelme, ezért nem is fűzőm tovább azon gondolatomat, mi lett volna, ha tíz perccel a vége előtt Schön Szabolcs nem lesről ugrik ki… Mondjuk abban a pár másodpercben, amíg a fantasztikus szurkolósereg gólt hitt, abba még a Puskás falai is beleremegtek, de az emberfiának legalább kézzelfogható elképzelése lett arról, mi lett volna itt, ha az Izland elleni pótselejtezőn is megtelhetett volna a nemzeti aréna.
A bosszús végeredmény ellenére is feledhetetlen, örökre kitörölhetetlen futball- és közösségi élményt jelentő összecsapás utolsó perceit nem is részletezném, maradjunk annyiban, szemtanúi lehettünk annak, amint a földkerekség valaha élt egyik legnagyobb labdarúgója átadja a múltnak Michel Platini EB-gólrekordját, mindemellett mára CR7 az egyetlen olyan futballista, aki öt Európa-bajnokságon is ott volt és valamennyin szerzett gólt, ráadásul egynél többet. Persze nem ezért utaztunk mi sem több száz kilométert, de egy rossz szavunk sem lehet a a magyar nemzeti tizenegy tagjaira, akik bátran, nagyon sokáig egészen jól, magas színvonalon védekeztek, az előre játékban viszont hiányzott az extra, érződött a hónapok óta sérült Szoboszlai hiánya, de fel a fejjel, az EB-élmények még folytatódnak, józan ésszel továbbjutást egyébként sem lehetett elvárni a csapattól, már maga a kijutás is hatalmas dolog, úgyhogy élvezzük a kontinenstornát, várjuk a világbajnok franciák elleni szombati folytatást, ami kapcsán az az érzésem, lenn a pályán még a portugálok elleni meccstől is nehezebb lesz, jómagam főként a Messi és Ronaldo méltó utódjaként számon tartott Kylian Mbappé megmozdulásaitól tartok a leginkább, de mindentől függetlenül: tegnap, ma is, s mindig is zengjen a Ria, Ria Hungária!
Segítse Ön is a Kárpáti Igaz Szó munkáját!
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
