Amikor még elindultunk, nem tudtuk, mibe vágunk bele.
Két nap, hat hegycsúcs, harmincöt kilométer – erre vállalkozott a Kárpátaljai Hazajáró Egylet néhány túrázója. Jégeső, villámlás, szivárvány és lélegzetelállító táj – ezt kapta, aki végigment a Kraszna-havas főgerincén.
Simon Rita (Királymező-Ungvár)
Nem csak a táj szépsége miatt volt lélegzetelállító a túra, bizony sokszor úgy éreztük, elfogy a levegő. Emelkedtünk és ereszkedtünk, majd újra felmásztunk egy csúcsra. Az út során összesen több mint 2000 méter szintkülönbséget gyűrtünk le, hat hegycsúcsról csodáltuk a hívogató messzeséget.
Szavakkal nem lehet leírni az élményt és a látottakat, most mégis megpróbálkozom vele.
Az egyletnek ez volt az idei esztendő első vándortáboros-sátras túrája. Ezeket a kirándulásokat általában tapasztaltabb túrázóknak ajánlják, ám ez nem tántorított el senkit: gyerekek és hatvan évhez közeli tagtársak is nekivágtak a kalandnak. Ám ha a 35 kilométeres táv senkit sem ijesztett el, a túra elején nyakunkba zúduló, jéggel megspékelt égi áldás igen.
Mind a tizenheten bőrig áztunk, s több mint egy órát álldogáltunk arra várva, hogy alábbhagyjon az eső és a villámlás.
Csupán a gondviselésnek köszönhettük, hogy ez a zivatar nem a gerincen, sík terepen kapott el minket.
Akinek az időjárás ellehetetlenítette a túra további részét, visszatért Királymezőre, az előző esti sátorhelyünkre. A többiekkel, minden erőnket összeszedve és reménykedve a jobb időben, nekivágtunk a terepnek. Megkerültük az 1241 méter magas Havajszhavort, majd elértük a Kis-Kelemen (Klimova) 1361 méteres, a Ruzsa 1373 méteres, illetve a Kelemen-havas 1492 méter magas csúcsát.
Ezek a „kis” megállók adták a löketet ahhoz, hogy továbbmenjünk annak ellenére is, hogy az eső igencsak elgyötörte a társaságot, a vizes ruha minimálisra csökkentette a komfortérzetünket, és tudtuk, az éjszakai sátorozást sem ússzuk meg szárazon.
De minden napnak elég a maga baja: nem törődtünk a holnappal. Szombaton még élveztük a csodás naplementét, a völgyben felállított sátorhelyünkről elénk táruló panorámát, a tábortűz kellemes melegét és egymás üdítő társaságát. Mintha megfeledkeztünk volna mindenről, kizártuk a külvilágot, otthon hagytuk a mindennapok terhét. A hátizsákunkban benne volt minden érzésünk. Az abba gyömöszölt étel és itóka lassan apadt, a helyét megtöltötték azok az élmények, amit még sokszor fogunk elmesélni.
Az esős éjszaka után igencsak nem akaródzott kibújni a sátorból. Hűvös időben indultunk neki a Gropa 1495 méteres csúcsának. Újabb kaptató. Az első nap már több mint 17 kilométert hagytunk magunk mögött, vasárnap újabb 18 kilométer várt ránk. Az út során először örültem a 12 kilogrammos hátizsákomnak – nélküle valószínűleg felkapott volna a szél a hegyen.
Felértünk a Kraszna-havas főgerincének legmagasabb csúcsára, az 1568 méteres Rózsa-havasra (Szihlanszkij).
Vezsdel László túravezető Vörösmartyt idézve megjegyezte: „Megfogyva bár, de törve nem” megérkeztünk a célhoz.
Csodálatos körpanoráma fogadott. A csoportkép készítése és a nemzeti imádságunk eléneklése után megkönnyebbülten indultunk neki a hátralévő távnak. Korai volt az öröm, az ereszkedés sem volt sokkal könnyebb.
A Bradulova patak környékén, Alsókalocsán egy ZIL teherautó várt ránk. A 10 kilométeres erdei utazás, amit a kocsi platóján állva tettünk meg Németmokráig, fáradt testünket feltöltötte adrenalinnal.
A Hazajárók csapata több szempontból is unikális. Nemcsak több korosztályt, különböző nézeteket valló embereket egyesít, de toleranciára és kitartásra is ösztönöz. A túra végén megértettük, a társaság erőt ad a mindennapokban is. A közösség az, ami ide köt, ami miatt úgy érezzük, érdemes továbbmenni. Olykor áldozatokat kell hozni, néha nem úgy alakul, ahogy tervezzük, a végén mégis úgy lesz, ahogy a Jóisten akarja. És úgy a legjobb.
