Megbízható, megfontolt, jó hallgatóság. Megérett az oktatásra, kutatóként a kiteljesedés felé tart. Ha más szakmát választana, orvos lenne. Szereti a társaságot, de szüksége van a magányra is. Érzékeny a világra, sok minden megérinti, olykor a mély, fájdalmas érzésekből táplálkozik. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége dr. Bátyi Szilvia egyetemi adjunktus, kutató.
Simon Rita
– Mindig is jó tanuló volt.
– Szerintem meghatározó volt, hogy nagyon jó osztályba kerültem az iskolában. Tombolt a versenyszellem, húztuk egymást, senki sem akart lemaradni. Otthon sem kellett noszogatni, hogy tanuljak. Az általános iskola után felvettek a református líceumba, a barátnőmmel mégis maradtunk a Nagydobronyi Középiskolában. A tanáraink nem helyeselték a döntésünket, azt mondták, ezt még nagyon meg fogjuk bánni.
– Felvették a beregszászi főiskolára. Mi volt a célja az angollal?
– Alig 17 éves voltam, amikor megkezdtem a tanulmányaimat a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola angol–történelem szakán. Visszatekintve úgy érzem, mindent túl fiatalon kezdtem, nem voltam elég érett ahhoz, hogy lássam az összefüggéseket. Mindig is érdekelt külföld, a „nagyvilág”, ezért döntöttem az idegen nyelv mellett. Nagydobrony annyira zárt világ volt, szinte sehová sem jártunk. Égett bennem a vágy, hogy megismerjem a világot, az embereket. Az angolra pedig eszközként tekintettem e cél elérésében. A főiskolai évek alatt lehetőségünk nyílt arra, hogy ifjúsági táborokban tolmácskodjunk. Nagy-Britanniából érkeztek orvosok, lelkészek és önkéntesek Szőlősgyulára, illetve Akliba. Akkor találkoztam először azzal a jelenséggel, hogy mennyire fárasztó egyszerre két nyelven gondolkodni és átadni, illetve áthidalni a kulturális különbségeket.
– Mikor döntötte el, hogy belemélyed a kutatásba?
– A főiskolán aktívan kivettem a részem a diákéletből, a Hallgatói Önkormányzatban tevékenykedtem, később az elnöke is voltam. Az elsőt leszámítva minden évben kellett évfolyamunkát írnunk. A negyedik és ötödik évfolyamra ez már valós kutatássá nőtte ki magát. Akkor kezdett el igazán érdekelni ez a feladat. Egy idő után már nem is volt kérdés, hogy ezt szeretném folytatni a továbbiakban. Tanítani nem akartam. Talán ez is azzal függött össze, hogy még túl fiatal voltam, nem értettem szót a kamasz tanulókkal. A diplomaszerzés után felvételiztem a doktori iskolába, Veszprémbe. Az utolsók egyikeként kaptam doktori fokozatot 2011-ben, ezután megszűnt az intézmény. Aztán, 2016-ban, amikor már én is a Pannon Egyetemen dolgoztam, a karunkon egy új doktori iskolát alapítottak. Felemelő érzés volt ennek a részese lenni.
– Miről szól a kutatómunkája?
– A témám kiválasztása a kárpátaljai származásommal is összefüggésben van, a község, amiben felnőttem, kétnyelvű közeg. Ez adta az egyik löketet ahhoz, hogy belekezdjek. A másikat pedig az, hogy Navracsics Judit lett a témavezetőm, aki többek között a Kétnyelvű mentális lexikon című könyvet is írta. A kutatásom azt a kérdést járta körbe, hogyan tárolják a kárpátaljai kétnyelvűek a nyelveket az agyi szótárukban. Ennek kiderítésére egy óriási vizsgálatot végeztem: 469 résztvevőt mértem fel szóasszociációs teszttel, ukránul és magyarul. Reprezentatív mintát akartam, úgyhogy egész Kárpátalját bejártam és még a hágón túlról is bevontam gyerekeket. Kontrollcsoportom is volt, magyarországi magyarokkal és kárpátaljai ukrán anyanyelvűekkel is ellenőriztem az eredményt. A Visegrádi ösztöndíj keretében pedig Szlovákiában is sikerült megejtenem ezt a kutatást. Szívesen visszatérnék ezekhez az adatokhoz, és újra elemezném őket, mert még sok mindent ki lehet hozni belőlük. Jelenleg viszont a nyelvkopás kérdésével foglalkozom, vagyis hogy mi történik az első nyelveddel ha egy másik nyelvű környezetben élsz. Most a Hollandiában élő első generációsok nyelvkopását vizsgálom.
– Mikor kezdett oktatni?
– Sokági főállású ösztöndíjas doktorandusz hallgató voltam. Később kiderült, nagy luxus, hogy valaki csak kutatással foglalkozzon, így elkezdtem állást keresni. Eleinte a Semmelweis Egyetemen dolgoztam, ahol angolt és magyart is tanítottam, előbbit magyar, utóbbit külföldi diákoknak. 2012-ben pedig elkezdtem oktatni a Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Karán. 2016-tól a doktori iskolában is oktatok, témavezető vagyok, illetve az alap- és mesterszakokon tanítok, többnyire angolul. A munka kitölti az életemet.
– Hobbi, sport?
– Soha nem voltam sportember, mindig irigyeltem azokat, akik mozgással le tudják vezetni a stresszt. Aztán úgy alakult, hogy nekivágtam a futásnak. Azóta nagyon megszerettem. Az úszásomat szeretném még fejleszteni. Biciklizni és túrázni is szívesen járok, ez mindig feldob. Tavaly kezdtük el a Kéktúra útvonalat. Azokat a tevékenységeket szeretem igazán, ahol a természet közelében lehetek és kevés az ember. Olyankor tudok igazán feltöltődni.
– Szeret egyedül lenni?
– Igen. Nem tudom, hogy ez honnan fakad, hiszen nagycsaládból származom, van két öcsém.
– Szűkszavú.
– Tény, nem szoktam csacsogni. Azokat a gondolatokat szeretem kimondani, amik, úgy érzem, fontosak. Inkább introvertált típus vagyok. Ezért is barátkozom olyan emberekkel, akik sokat beszélnek, mert én jó hallgatóság vagyok.
– Magabiztos?
– Nem tartom magam túl magabiztosnak, viszont annak tűnhetek. Ezt tanulni kellett. Olyan feladatokat választottam, amivel fejleszthetem magam. A magabiztossággal is valahogy így voltam, fokozatosan építettem ki magamban: a középiskolában elvállaltam a búcsúztató beszédeket, főiskolásként HÖK-ös lettem, kutatóként és tanárként előadásokat tartok.
– Hangulatember. Könnyen azonosul mások érzéseivel is?
– Általában meghallgatom az embereket. Figyelek rájuk, és érdekel, hogy érzik magukat, milyen lelkiállapotban vannak. Ennek megfelelően próbálok velük viselkedni. Szeretem, ha elmondják, mit éreznek. Sokan úgy gondolják, az nem tartozik másra, holott ez meghatározó a cselekedeteink során. Nagyon sokat küzdöttem azzal, hogy ezeket a „problémákat”, amiket velem megosztottak, letegyem. Olykor sokáig hordoztam magamban, napokig töprengtem rajtuk, pedig nem is az én terheim voltak.
– Mi az, amin a legtöbbet dolgozik?
– Épp ezen, hogy ne hordozzam mások terheit, és ne drámázzak. Dosztojevszkij műveit imádtam, mindig is vonzottak a mély, fájdalmas érzések. Nem tudtam, hogy a hangulatom ekkora hatással van a viselkedésemre. A barátaim szembesítettek vele, úgyhogy azóta odafigyelek erre. Rájöttem, a sporttal tudom kontrollálni a hangulatom.
– Mi lenne, ha nem pedagógus, kutató?
– Időnként kiértékelem magam, és elemzem a helyzetem. Az utóbbi években megkérdőjeleztem, hogy társadalmilag mennyire hasznos az, amit művelek. Azon vagyok, hogy minél hasznosabb tagja legyek a közösségnek. Ha nem ezt csinálnám, akkor orvos lennék. Szeretek emberekkel dolgozni, a mostani munkámban is ezt élvezem.
– Mi bosszantja?
– Amikor nem hallják meg, amit mondok. Nem szeretem az egocentrizmust.
– Mit gondol, jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok?
– Régebben kockázatvállalóbb voltam, most már inkább a biztosra megyek. De erre is hatással van a hangulatom. A hirtelen döntéseim általában nem szerencsések. A hallgass az ösztöneidre nálam nem működik.
– Sokáig rágódik a hibáin?
– Erősen vallásos közegben nevelkedtem, már gyerekként is komolyan vettem a bibliai tanításokat. Állandóan bűnösnek éreztem magam. Híres önostorozó vagyok. Ha valamit elmulasztok, hosszasan büntetem magam. Másoknak viszonylag könnyen megbocsátok, de magamnak nem.
– Tanulság az életben?
– A fiatalok általában csak később értik meg azt, amit mondunk nekik. Én utólag arra jöttem rá, hogy amiről azt hittük, örök – például egy érzés, – az is változik. A változást pedig érdemes mielőbb elfogadni. Könnyebb úgy élni, hogy ha megérted, minden és mindenki átalakul, és ez így van jól.
