Élmények és érzések 20 kilométeren át.
Az ember, ha egyszer ráérez a természet ízére, onnantól kezdve folyton vágyni fog rá. Arra, ahogy a friss levegő cirógatja a tüdejét, a hideg forrás simogatja a torkát és a harmatos fű csiklandozza a talpát. Mi is vágytunk erre, így néhány túratársammal úgy döntöttünk, ismét nekivágunk a messzeségnek. A túra nemcsak a testünket edzette meg, hanem az érzéseinket is felkorbácsolta.
Simon Rita (Havasköz–Ungvár)
A fiúk tapasztalt túrázók, akkor sem keserednek el, ha nincs Hazajáró-s program, ők ugyanis az egylettől függetlenül is szoktak kirándulni. Most egy 20 kilométeres távot tűztek ki célul, Rónafüredtől (Lumsori) Havasközig (Ljuta). S mivel a legutóbbi túrán jól bírtam a strapát, úgy döntöttek, engem is megtisztelnek azzal, hogy magukkal visznek a Havasközi-bérc (Ljutanszka Holicja vagy Ljuta-havas) 1375 méter magas csúcsának meghódítására.
S ha már az egykori Perecsenyi járásnak abban a községében jártunk, amely már évtizedekkel ezelőtt gyógyvizes üdülőiről volt híres, nem hagyhattuk ki, hogy kényeztessük magunkat egy ásványvizes fürdőkúrával. A 37-40 Celsius-fokos üstökben (csánokban) hosszasan áztattuk magunkat, majd megmártóztunk a folyó hideg vizében.
A pihentető fürdőzés után másnap reggel frissen pattantunk ki a sátrunkból. Rónafüred határában 5 kisebb vízesés mellett haladtunk el, az erdőben nem bántott a tűző nap. Botladoztunk a fák gyökereiben, belecsúsztunk a patakba, beragadtunk a sárba. Nevetés töltötte meg az erdőt.
A szabadban valahogy mindent könnyebben kezelünk, nem idegeskedünk semmin.
Pedig amikor elindultunk, még nem tudtuk, hol lesz az éjszakai nyugvóhelyünk és Havasközről hogyan jutunk vissza Ungvárra. De ahogy a mondás is tartja: sohasem volt még úgy, hogy valahogy ne lett volna.
Bükkfák árnyékában sétáltunk végig, az emelkedő nem volt túl megerőltető. Mielőtt azonban kiértünk a gerincre, eleredt az eső. Az erdőben nagy volt a pára, a kaptató sem kímélte a tüdőnket. Pár száz méter szintkülönbség leküzdése után kiértünk a tisztásra, ahonnan már láttuk a célt. A Havasközi-bérc inkább dombocskára hasonlít, mint hegycsúcsra.
Körbenézve az egész Róna-havast beláttuk: az Éles-kő (Osztra-hora) csúcsa úgy tűnt, karnyújtásnyira van, és még a Borzsa-havas legmagasabb pontját, az Asztagot (Sztoj) is kiszúrtuk.
A fiúk komoly tempót diktáltak, óránként majdnem öt kilométert tettünk meg. Miután felértünk a csúcsra és gyönyörködtünk kicsit a kilátásban, úgy döntöttünk, leereszkedünk a völgybe és keresünk egy sátorhelyet.
Letértünk a zöld útvonalról és a sárga túrajelzésen haladtunk végig. Az ágas-bogas szűk erdei ösvény végén egy darabka tisztás csalogatott minket pihenésre. Mivel közel a nyári napforduló, csodálatosan hosszúnak tűnt a naplemente. Nem bántuk, hogy rövid az éjszaka, le sem akartuk hunyni a szemünket. A fürgébbekkel már hajnali 4-kor ébren voltunk, hogy gyönyörködhessünk a napfelkeltében. Türelmetlenül vártam, hogy a nap előbukkanjon a fák közül, s az arcomba ragyogjon. A túratárs azonban figyelmeztetett: nem az a legszebb – nézd a rózsaszín égboltot, a harmatcseppeket a fűszálakon, hallgasd a madarak énekét és a saját szívdobogásodat.
S lám, lám, valóban, mennyire várunk egy-egy pillanatot, miközben az azt megelőző folyamatot elfelejtjük élvezni.
Nem tudunk a jelenben élni. Akad, aki folyton a múlton rágódik, míg más állandóan a jövőn aggodalmaskodik. Pedig sem egyiken, sem másikon nem tudunk változtatni.
A túra végére szereztünk pár harci sebet, megéltünk pár furcsa incidenst, amire
az egyik túratárs csak annyit mondott: „Ez kell, hogy legyen mit mesélni az unokáknak”.
Nevetünk ezen, és én elfojtok magamban egy sóhajt: „Add Uram, hogy megéljem az unokáimat!”
Egy négybetűs szóval lehetne jellemezni a túrát: álom. Rövid, váratlan fordulatokkal teli, és olyan valami, amit szerettük volna, ha még tovább tart. Újra és újra becsukjuk a szemünket, hogy gondolatban visszatérhessünk oda. Hátha sikerül még egy kicsit elidőzni a kellemes pillanatoknál, tovább szőni, újraélni azokat. Aztán eszembe jut, jobb, ha egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé…
