Kulcsár Dávid Kárpátaljáról indult és egészen Skóciáig jutott. Sokoldalú, nyitott és figyelmes. Tiszteli a hagyományokat, a minőségre és a tökéletességre törekszik, életét átszövi az izgalmak keresése.
Varga Brigitta
– Hogyan kerültél Szürtéből Skóciába?
‒ Felsőfokú tanulmányaimat az Avgusztin Volosin Kárpát Egyetemen végeztem közgazdász szakon. Még egyetemi éveim során rádöbbentem, hogy a közgazdaság nem igazán érdekel. Nem akartam magam olyan dologba kényszeríteni, amit nem élvezek, amiben nem lelem örömömet, ezért új életcélokat kerestem. Az egyetem befejezése után két alternatíva lebegett a szemem előtt. Az első, hogy fényképész leszek, a második pedig, hogy elkezdek programozást tanulni. Tudtam, ezek megvalósításához szükségem van egy biztos anyagi alapra. Elhatároztam, hogy ezt meg is teremtem magamnak. Több mint fél évre Németországba utaztam dolgozni. Miután hazatértem, nem húztam tovább az időt, egy barátom javaslatára jelentkeztem a budapesti Codecool programozói iskolába.
A képzés egy féléves gyakornoki programmal zárult a fővárosban, és ezáltal kerültem ahhoz a céghez, amelynél jelenleg is dolgozom. Itt végre úgy éreztem, megtaláltam azt, ami nekem való, ahol kiteljesedhetem.
Eleinte magyarországi és más külföldi biztosító vállalatoknál dolgoztam weboldalfejlesztőként. Sokan úgy gondolják, ez a munkakör abból áll, hogy az irodában ülve letudom a napi nyolc óra munkaidőt, de nálunk ez korántsem így volt. A munkahelyem rengeteg lehetőséget biztosít a tanulásra és tapasztalatszerzésre. Továbbképzéseket szerveztek, melyek révén lehetőségem nyílt elutazni Olaszországba, Isztambulba, Los Angelesbe és így jutottam el Edinburghba is. Annyira megszerettem az itteni környezetet, hogy elhatároztam, ide költözöm. Másfél éve élek Edinburghban, szeretnék hosszabb ideig itt maradni, de nem véglegesen.
– A programozás mellett kiváló fényképész vagy. Hogyan alakult ki a vonzalmad a fotózás iránt?
‒ Jelentéktelennek tűnő dolgokkal kezdtem. Tizenöt éves lehettem, mikor a barátaimmal kirándulni mentünk, s közben készítettem néhány érdekes képet. Egy szakadt matrac szöszeit kaptam lencsevégre, illetve egy vízcsövet, melyet megfelelő szemszögből nézve egy szem bontakozott ki belőle. Ezeket feltöltöttem a Facebookra és arra kértem az ismerőseimet, hogy találják ki, mi látható a képeken. Számtalan pozitív visszacsatolást kaptam.
Időközben jómagam is megszerettem a fényképezést, amiből egyre nagyobb szenvedély lett.
Az volt a tervem, hogy esküvői fotográfus leszek, vagy elmegyek egy óceánjáróra, körbeutazom a világot, és az út során megörökítem a legszebb pillanatokat. Erről az elképzelésről nem mondtam le, csak egyelőre a munkám élvez elsőbbséget.
‒ Hogyan fér meg együtt a fotózás és a programozás?
‒ Az egyik nem működik a másik nélkül. Az agyamnak szüksége van arra, hogy egyrészt valami analitikusat, másrészt pedig valami kreatívat csináljon. A programozás a főállásom, ezáltal egyfajta kötelezettség is. A fényképezéssel hobbi szinten foglalkozom, ha munkának tekinteném, akkor eltűnne a varázsa. Mindkettő egyformán fontos számomra, és igyekszem úgy beosztani az időmet, hogy e két tevékenység összeegyeztethető legyen. A munkám terén úgy érzem most nagyon jól haladok, ezért erre összpontosítok.
‒ Hogyan fejleszted magad?
‒ Az embernek folyamatosan képeznie kell magát, hiszen csak így tud előrelépni. Esetemben a munkám is megköveteli az állandó fejlődést, viszont sohasem tudtam kényszerből tanulni.
Csak azzal foglalkozom, ami igazán érdekel, viszont azzal úgy, hogy annak valóban legyen foganatja.
Így voltam a programozással is. Például ha kaptam egy feladatot, amelynek többféle megoldását kellett megadni, akkor nekem az érdekes volt és addig ültem rajta, amíg meg nem oldottam. Autodidakta módon tanultam például az angolt is, sok filmet, sorozatot néztem eleinte angol szinkronnal és magyar felirattal. Amikor az agyamban rögzültek a szavak, a fülem már „megszokta” a nyelvet, akkor magyar helyett angol felirattal, később pedig már felirat nélkül is ment.
– Ad neked valamilyen pluszt az, hogy kárpátaljai vagy?
‒ Mindenképpen! Otthonról elkerülve egy teljesen más világba csöppentem. Ha az itteni ismerőseimnek mesélem, honnan jöttem, tágra nyílt szemmel figyelnek, mert egyszerre vagyok nekik ukrán és magyar.
Kárpátalján az ember úgy nő fel, hogy minimum két kultúrával szembesül.
Mindez viszont lehetővé teszi, hogy könnyebben megértsünk, elfogadjunk más kultúrákat, és talán ezáltal könnyebb is alkalmazkodnunk. A származásunk mindig ad valami pluszt, hozzátesz az ember karakteréhez, formálja a jellemét.
‒ Hogyan és hol képzeled el magad 10 év múlva?
‒ Vidéken a családommal és néhány kutyával. Pár évig viszont még nem szeretném magam helyhez kötni. Bármennyire is szeretem Edinburghot és az itt élő embereket, hajt a kíváncsiság. A karanténhelyzet miatt most kevesebb a lehetőség az utazásra, de el tudom képzelni, hogy fél év múlva például már New Yorkban vagy Zürichben élek. És mindezt a munkám is lehetővé tenné.
