A Kárpátaljai Hazajáró Egylet (KHE) tagjaival október egyik legkellemesebb reggelén indultunk a Pokolbérc meghódítására. A hadiállapot okozta korlátozások miatt ez a túra az idén még csak a kilencedik. A vezetők viszont szeretnék, ha ebben az évben még sikerülne összehozni három kirándulást, hogy a KHE negyedik túraszezonja végére elmondhassák: a természetjárók 60-szor húztak túrabakancsot.
Simon Rita (Bagolyháza–Ungvár)
A Hazajárók nem először jártak a Keleti-Beszkidek legmagasabb pontján, így tudhatták: a Pikuj nem adja magát könnyen. Hiába közelítettünk most egy másik irányból, Bagolyháza (Bilaszovicja, Volóci járás) felől is ugyanúgy meg kellett küzdeni az 1408 méter magasan ránk váró, szemet gyönyörködtető körpanorámáért. A robosztus sziklákkal szegélyezett oromról, Kárpátalja egyik legszebb hegycsúcsáról vidékünkre és a szomszédos megyére egyaránt rálátni.
Az oda-vissza mindössze 10 kilométeres utat igencsak jó tempóban tette meg a huszonöt fős csapat.
A 800 méter szintkülönbséget kisebb-nagyobb megállókkal, zokszó nélkül leküzdöttük. Többségében erdős részen vezetett az utunk, de amint kiértünk a fák közül, a jellegzetes, piramis alakú csúcshoz közeledve tágra nyílt szemmel figyeltük körülöttünk a messzeséget.
A hegy tetejére érve nem maradhatott el a szokásos hálaadás a Himnusz eléneklésével, valamint a már tíz túrát teljesítő tagok megjutalmazása. Az egyedi, névre szóló bögréket Vezsdel László túravezető adta át. Pár fénykép az utókornak, és máris búcsút intettünk az ezeréves magyar határnak.
A hegytetőn a szél cirógatta az arcunkat, megtisztította az elménket. Most már nem csak a nehéz levegővétel és a lehullott falevelek közötti csoszogás hallatszott, hanem a vidám csevegés is. Ereszkedés közben a kopár áfonyabokrok között most nem álltunk meg csipegetni, csupán az lassította a társaságot, hogy újra és újra legeltettük a szemünket a gyönyörű kilátáson.
De talán még így sem volt elég idő arra, hogy mindent lássunk és érezzünk. Olyan sietve kaptattunk fel és trappoltunk le, hogy alig érkeztem felfogni a teljesítményünket. A tapasztalt túrázók tudják, hegymenetben felfelé nem érdemes ácsorogni, de azt nem értem, a hegytetőn miért nem maradtunk tovább…
Sokszor ilyen hiányérzetünk támad, ha valamit siettetünk vagy túl gyorsan megkapunk.
Néha mindent elkövetünk, hogy felgyorsítsuk az eseményeket. Azon vagyunk, hogy mielőbb megtörténjen az, aminek szerintünk meg kell történnie. Aztán amiről azt hittük, tartós örömöt nyújt, úgy szívódik fel, mint a rágógumi íze a szánkban.
Felesleges sürgetni a röpke jelent, ha a jövő úgyis elkerülhetetlen. Amikor a legjobban sietnél, akkor fog lelassítani az élet, és amit a legtovább nyújtanál, az illan el egy perc alatt. Akkor megérted: csak a pillanat a tiéd.
