Még a falevelek is beleremegnek, amikor felbúg a sziréna.
Ma reggel is riadó volt. Néha a sziréna hangjára ébredek, néha az nem hagy elaludni. Nyolc hónapja tart ez a szörnyűség, amibe már lassan belefásulunk. Pontosabban fásulnánk, ha nem lenne mindig valami, ami borzolja a kedélyeket, készenléti állapotba helyezi az idegrendszerünket. Újabb légitámadások, tömegsír-feltárások, nukleáris válság, helyi gyászhírek, s az örökös rettegés a behívástól.
Tehetetlen düh dúl azokban a férfiakban, akik már hónapok óta nem tudják elhagyni az országot. A háború elvette a szabadságukat. Úgy is fogalmazhatnánk: a háború rabjaivá váltak.
De nincsenek egyedül ebben a börtönben, sőt, jobb helyzetben vannak, mint ama társaik, akik a fronton cipelik a nehéz fegyvereket és életüket kockáztatják nap mint nap. A két állapotot azonban lehetetlen és értelmetlen összehasonlítani.
Rabok vagyunk mind. Mind, akik odaláncoljuk magunkat a hírekhez, belehajszoljuk magunkat a kétségbeesésbe, hogy lesz-e áram, fűtés, iskola, elegendő bevétel? A bizonytalanság, az aggasztó körülmények úgy nyomasztanak, mint a beszűkülő mozgástér.
Próbálunk helytállni, tenni a dolgunkat, elviccelni a szomorú valóságot. Rendíthetetlenséget sugárzunk, nyugalmat erőltetünk magunkra, biztatunk másokat, miközben belül gyötrődünk. Kerüljük, hogy a külföldön élő embertársaink sajnáljanak minket. Szépítjük a helyzetet, legyintünk, hogy rosszabb is lehetne, és valóban – lehetne, de ettől nem jobb.
Mások könnyei lávaként folynak végig a szívemen. Düh és szomorúság egyszerre. Néha már nehéz megkülönböztetni az érzéseimet. A tagadás, elfojtás nem megoldás.
Sokan nem is magukért, hanem gyermekeik, unokáik életéért aggódnak. És joggal. Csak később derül ki, milyen nyomokat hagy egy kiskorúban az, ha nem messze tőle robban fel egy bomba. Ha órák hosszat egy óvóhelyen kell várakoznia. Csak sejtjük, mihez vezet, ha folyton elmaradnak a tanórák vagy távoktatásban tanul meg írni-olvasni. Akadnak, akik már tudják, milyen apa nélkül felnőni.
Önhibánkon kívül váltunk ideiglenes rabokká. De lélekben már most olyanok lettünk, mint az életfogytiglanra ítélt fogoly, akitől elvették a jövőt.
Kiemelt kép: Emilio Morenatti/AP
