Vannak percek, órák, napok… amikor minden az elmúlás színét, illatát, formáját hordozza. Az ablakon megcsillanó napfény utolsót lobbanó gyertya lángja. A szőlőkertek felől libbenő, édes bort ígérő szellőbe korhadás szaga vegyül. A megnyúló árnyak átölelik a virágágyásokban élet halál harcukban lassan elhervadó őszi virágokat.
Ilyenkor Paul Verlaine Őszi chanson című versének borzongató, mégis varázslatos sorai jutnak eszembe:
Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.
…
Óh, múlni már,
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél…
S ahogy az ember vénül, a fák vörösben, sárgában pompázó levélzuhataga már nem a kacagó almával, égkék szilvával, aranyló körtével teli kosarakat idézi, hanem az alacsonyan szálló szürke felhőkből szakadó, arcunkba csapódó konok esőt. A mező is elfelejtette az életet ígérő búzatáblákat, sármocsárként várja, hogy halott mozdulatlanságba kényszerítse a közeledő éjjeli fagy.
Aztán fénytelen hajnalok jönnek, színtelen reggeleket hoznak. Didereg a lélek. Kihagy a szív. Vak nappalok kiszívják a szemekből a reményt.
Október vége van. Ilyenkor – vagy fél évszázados múltat idézek – anyám és nagyanyám már behordta az udvarról az előszobába a régi, lepattogzott zománcú fazekakba ültetett fehér krizantémokat. Bágyasztó, egyben nyugtató illatuk betöltötte az egész házat. Félbe vágták az ujjnyi vastag gyertyákat, táskába tették, melléjük két doboz gyufa került. Készültek a halottak napi temetőlátogatásra. Nagyanyám a dédszülőkről, máskor nem emlegetett eltávozott rokonokról mesélt. Úgy hatott, mintha megszólította volna őket.
Nem volt ebben semmi misztikum, inkább nagyon is eviláginak, emberinek, a folyamatosság bizonyosságának éreztem.
Mostanában ebbe kapaszkodom. Gondolatban felsorolom az elköltözött közelieket, felidézem arcvonásaikat, egy-egy jellegzetes mondásukat, mozdulatukat, s a reménytelenséget sóhajtásnyi nyugalom váltja fel.
Így tudom jobban szeretni az élőket. Becsülni az életet.
