Bájos, vidám, barátságos. Családjáról, munkájáról nagy szeretettel és szívesen mesél, de legfőképpen lányairól, akikkel vidám az élet. Ha gondjai támadnának, azt is jól kezeli, igyekszik megoldani azokat, és továbblépni. Szabad idejében szívesen kertészkedik, a gyerekeivel vagy a barátaival lazul. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Bunda Rita filmrendező, a beregszászi római katolikus plébánia programszervezője.
– Hogy emlékszik vissza a gyerekkorára?
– Huszton születtem magyar családban, ami a ’80-as években még nem volt olyan nagy kuriózum, mint most. Leginkább a templomban találkoztunk, a többi magyarral, de egyébként is tartottuk a kapcsolatot. Ám azt hiszem, a mi családunk különbözött a többiektől, mert mi csak magyarul beszéltünk, én például sokáig nem is tudtam ukránul. Amikor óvodás lettem, hiába mondta nekem az óvónő, hogy vigyem oda például a fésűt, nem értettem. Az iskolában is éreztem, hogy más vagyok, bár a tanárok nagyon elnézőek voltam velem. A nevem is furcsa volt mind a tanároknak, mind az iskolatársaimnak, senki nem hallotta addig a Rita nevet.
– Hol folytatta a tanulmányait?
– Miután leérettségiztem, mindenképpen Magyarországon szerettem volna tovább tanulni annak ellenére, hogy a magyar nyelvet csak önszorgalomból sajátítottam el. Ezért olyan szakot választottam, ahol nem volt annyira fontos a nyelv tökéletes ismerete. Francia szakos lettem egy egri egyetemen. Igazából francia-hittan szakra felvételiztem, mivel mindig is közel állt hozzám az egyház, de később a francia filológia mellett döntöttem.
– Ezt követően hazajött?
– Nem, a főiskola után két évig Pécsen tanultam egyetemi kiegészítőn. Közben férjhez mentem, és a hazaköltözés már ehhez kapcsolódik.
– Mondana erről néhány szót?
– A férjem, Szabolcs beregszászi, de Egerben ismerkedtünk meg egy gyermektáborban. Én kisegítőtanár voltam, Szabolcs pedig kispap. Mindez 2002-ben történt, de a lánykérés váratott magára, hiszen ő római katolikus papnak készült. Amikor én Pécsre kerültem, ő Rómába. Végül úgy jöttünk össze, hogy levelezgettünk, s elárulta, hogy ő igazából nem is akar pap lenni, így a lánykérésre 2005-ben került sor.
– Beregszászban telepedtek le…
– Igen, de már Pécsen házaspárként éltünk egy ideig, viszont nem éreztük ott jól magunkat. Egy év után hazajöttünk, immár hárman. Legidősebb lányunk, Veronika 2006 végén született , őt 2008 szeptemberében Teodóra követte, a legkisebb, Petra pedig 2013-ban érkezett a Bunda családba. Veronikánk a magyar gimnáziumban másodikos, Dórikánk a 4-es számú középiskola negyedikes tanulója, a legkisebb pedig szeptemberben megy iskolába.
– Akkor önöknél teljes a nőuralom!
– Erről sokáig tudnék mesélni. Én azt mondom, hogy nincs nőuralom, Szabolcs a főnök, ő viszont ennek az ellenkezőjét vallja. A párom családjában inkább az apuka a domináns, az enyémbe pedig anyukám hordja a kalapot. Szabolcs az ő anyukájához hasonlít engem (na, hozzá képest lehet, hogy én vagyok az „uralkodó”), én meg a saját anyukámhoz magamat. Hozzá képest szelíd vagyok.
– Hogyan tudja beosztani az idejét, hogy mindenhol helyt tudjon állni?
– Úgy, hogy pontos vagyok, és ami a legfontosabb, azt időben megcsinálom. Persze van, hogy adok magamnak szabad órákat, mert különben „beszippant” a sok feladat. Azért, hogy minden egyensúlyban legyen, valamit muszáj elnapolni. Az anyósomékkal egy udvarban lakunk, így a nagymama sokat segít, sokszor hagyjuk nála a gyerkőcöket.
– A lányok apásak vagy anyásak?
– Mindhárman anyásak. A nagylányom nagyon hasonlít rám, egy az egyben magamat látom benne. Nagyon lelkiismeretes. Ha én nem vagyok otthon, „kézbe veszi a dolgokat”, meglátja ha mosatlan van, rászól a kisebbekre, hogy hét óra van, fürdés. Sokat segít, sok mindent eszembe juttat, ami nagyon jó és pozitív.
– Ki az aggódóbb szülő?
– Szabolcs nem tölt annyi időt a gyerekekkel, mint én, ezért hamarabb megijed, ha valami baj van. Ha megbetegszik valamelyikük, azonnal bepánikol. Én is aggódom, de higgadtabb vagyok, talán azért, mert már megszoktam, hogy a problémák legtöbbször nem is olyan nagyok, amilyennek látszanak. Azt hiszem, mára rutinos anyukává váltam. Amikor a második lányunk is megszületett, rá kellett jönnöm, hogy most már nem úgy van, hogy van egy gyerek, és még egy, hanem van a közöttük lévő kapcsolat, amit nekem kell felügyelni. Számomra az volt a legbonyolultabb, amikor egyszerre mindkettőjüknek kellettem. Most már háromfelé kell szakadnom, és aki közülük az engedékenyebb, az szorul a háttérbe. Egyelőre mindig a kicsi győz.
– Vannak csak csajos programok?
– Persze hogy vannak! Amikor Szabolcs pár napra elutazik, elmegyünk pizzázni, sütizni, shoppingolni. A lányok, ahogy mondják, már a pólyában is nők, a nagyobbak például már három-négyévesen kiválasztották a nekik tetsző ruhadarabot.
– Kicsit más vizekre evezve. Az ön neve két évvel ezelőtt lett ismert, amikor megrendezte a Hűség ára című filmet. Ez hogy történt?
– A férjem „rángatott bele”, ő már akkor is operatőrként tevékenykedett. Rátalált egy pályázatra, ahol meghirdették, hogy a gulágos évekkel kapcsolatban filmet lehet készíteni. Azt mondta, ő szívesen csinálna egy ilyet, csak valaki rendezze meg. Belementem, megrendeztem. Felkerestem olyan embereket, akik információkkal szolgáltak, elmentem a levéltárba, összeállítottam egy vázlatot, és megcsináltuk. Nem is gondoltam, hogy ebből valami különleges dolog lesz. Amikor bemutattuk, nagyon megdöbbentem, mennyire elégedett volt mindenki. Tetszett a közönségnek. A Linner doktor életét bemutató film megrendezésére már felkértek, amit nagyon szívesen elvállaltam. Az Este hívlak című játékfilm pedig már tudatos volt, senki nem kért fel erre, egyszerűen meg akartam csinálni e filmet.
– Úgy hiszem, egy filmrendezőnek határozottnak kell lennie, hiszen ő irányítja a dolgokat. Ön határozott?
– Annyira nem. Azt hiszem, idő kell ahhoz, hogy határozottá váljak. A 20-25 éve pályán lévő színészekkel dolgozni egy magamfajta amatőrnek, nos ehhez szakmai alázatra van szükség. Ilyenkor inkább az egyeztetés útját választom, de voltak pillanatok, amikor határozottan mondtam, hogy bocsi, de én vagyok a rendező…
– Hogy áll a türelemmel?
– Türelmes embernek érzem magam, ám ha mégsem vagyok az, annak a fáradtság, a kimerültség az oka.
– Jó emberismerőnek tartja magát?
– Eddigi tapasztalataim alapján igen, habár egyszer-kétszer volt már rá példa, hogy csalódtam. Ha pedig megbántanak, inkább visszavonulót fújok, nem háborúzom.
– Vannak barátai?
– Igen, számomra nagyon fontosak a barátok, a velük való találkozás. Van egy családegyesület, ahová el szoktunk járni. Ez a társaság heti egy alkalommal jön össze. Sok bennünk a közös, például mindenki nagycsaládos. Nagyon jól elszoktunk beszélgetni, mindig van egy téma, amit „körbejárunk”. Olyankor kikapcsolódunk, feltöltődünk. Engem emellett feltölt még a kertészkedés, van egy kis konyhakertem, abban szoktam tenni-venni. Már sok minden a földbe került, s alig várom, hogy lássam kibújni a kis növénykéket, ami egyfajta boldogsággal tölt el.
Hegedűs Csilla
