Világbajnoki ezüstérmes a Magyar Házban

Dancsa-Csundák Annamária világbajnoki ezüstérmes snowboardos, a legutóbbi három téli olimpia résztvevője volt a Sokszemközt, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) Ungvári Városi Szervezete és a Kárpáti Igaz Szó szerkesztősége közös programjának második vendége. Nem véletlenül esett rá a választás, ugyanis a sportoló eredményei egyedülálló magyar sikernek számítanak a Kárpát-medencében.

A Sokszemközt keretében a lap munkatársai egyedülálló módon közönség előtt készítenek interjút olyan személyekkel (alkotóművészekkel, tudósokkal, kutatókkal, politikusokkal, a társadalmi élet szereplőivel, vállalkozókkal, egy-egy szakma elismert művelőivel, sportolókkal, valamilyen nem szokványos tevékenységet űzőkkel stb.), akik életútja, munkássága, sikere sokakat érdekelhet és akár például is szolgálhat minden kárpátaljai magyar számára. Első alkalommal Kövér Györgyöt, a megyeszékhely egykori, „rendszerváltó” alpolgármesterét láttuk vendégül. Annamária eddigi pályafutását lapunk olvasói a sportrovat hasábjain gyakorlatilag végigkövethették. A 14 szeres ukrán bajnok, junior világbajnok, kétszeres Universiade ezüstérmes hódeszkás részt vett a legutóbbi három téli olimpián, közben férjhez ment, 2015 nyarán pedig megszületett Olga nevű kislánya. Legnagyobb sikerét idén február elején érte el, amikor ezüstérmet nyert a snowboard- és freestyle-világbajnokságon a szakág paralel szlalom számában, ami sporttörténelmi – ukrán színekben induló sportoló eddig még nem nyert érmet snowboardban világbajnokságon – eredmény. Ekkor határoztuk el, hogy meginvitáljuk a Sokszemközt vendégének. Az elmúlt hetekben a sportoló külföldön tartózkodott, ugyanis még zajlott a több állomásos Világ Kupa sorozat, viszont hazatérését követően első útja, mondhatni, a Magyar Házba vezetett. A felvezetőben levetítettük a világbajnoki döntőt. A fináléban a sportolónő mindössze 0,85 másodperccel maradt alul a svájci Julie Zoggal szemben. Ehhez kapcsolódott az első kérdés: biztos többször visszanézte már a futamot, kielemezte, hol hibázott, min úszott el a világbajnoki arany…

– Ebben a versenyben két hódeszkás egymás ellen versenyez két, párhuzamos pályán. Két selejtező után az első 16 összesített időeredmény birtokosai kieséses rendszerben döntik el az érmek sorsát. Egy-egy párharc egy menetből áll, az nyer, aki elsőként ér a célba. A szervezők igyekeznek tökéletesen egyforma pályát kialakítani, ám ez kivitelezhetetlen, ami többnyire döntő lehet a futamoknál. Ezért van az, hogy a kvalifikációban jobb időeredményt elért versenyző választhat pályát, ezért kell már a selejtezőben jó időt menni.

Én az egész verseny alatt a rosszabb pályán versenyeztem, ennek ellenére háromszor is sikerült nyernem, a döntőben viszont alulmaradtam. Szerintem kihoztam magamból a maximumot, viszont az ellenfelem ezt felül tudta múlni.

– Nem először döntőzött Julie Zoggal, 2010-ben Új-Zélandon, a junior világbajnokságon is a svájci volt az ellenfele, akkor sikerült legyőznie…

– Ilyen a sport, egyszer nyersz, máskor veszítesz. A snowboard alpesi szakágában gyakran századmásodpercek döntenek továbbjutásról és az érmes helyezésekről. Nyolc éve én voltam a jobb, most ő. Bízom benne legközelebb ismét én nyerek, remélem döntő futam lesz az is.

– Ha már sikerekről van szó, ha jól tudom, története van annak, miért kapta az Annamária nevet.

– Két történet is van. Az egyik nagymamámat Annának, a másikat Máriának hívták, s a szüleim úgy gondolták, összeházasítják ezt a két nevet, így kaptam az Annamária nevet, tisztelegve ezzel a nagyszülők előtt. Egy másik családi legenda szerint Annemarie Moser-Pröll többszörös világ- és olimpiai bajnok osztrák alpesi sízőnőről neveztek el,

ugyanis a szüleim is síeltek, és rajongással követték Moser-Pröll sikereit.

– Ezek szerint innen táplálkozott a téli sportok iránti szeretet.

– Édesapám hegyimentő volt az Ungvártól 80 kilométerre lévő a nagybereznai járási Kraszija síközpontban. Volt ott egy házunk, közvetlenül a sípálya mellett. Gyakorlatilag minden hétvégén ott voltunk, télen a sífelvonó hangjára ébredtem.

Így talán nem meglepő, hogy kétévesen már síeltem.

Míg más gyerek a játszótéren töltötte a szabadidejét, nekem a sípálya volt a játszóterem, a beülős felvonó volt a körhinta, a hó a homok.

– Hány évesen kezdett el versenyezni?

– A néhány éve a tragikus hirtelenséggel elhunyt Minay Zoltán keze alatt kezdtem el versenyszerűen síelni. Nyolcéves voltam, amikor először elvittek egy poltavai versenyre. Nagyon nagy élmény volt, nagyon élveztem főleg az utazást, korábban soha nem jártam a megyén kívül. Az utazgatás mellett megtetszett, hogy új embereket ismerhetek meg, mindenki nagyon barátságos, különleges belsőséges a hangulat.

– Miért a snowboard?

– Három évig párhuzamosan alpesi síben és snowboardban is versenyeztem, főleg azért, mert egy helyen és egy-két nap csúszással rendezték a versenyeket. Azért ennek is megvolt a hátulütője, hisz a sítalpak, bakancsok mellett a hódeszkát és az ahhoz tartozó lábbelit is vinnünk kellett magunkkal, ami nem volt könnyű. Junior versenyző voltam, amikor döntenem kellett, két lécen vagy deszkán folytatom.

A snowboard mellett szólt, hogy sokkal kisebb a mezőny, egy-egy Európa- és világversenyen általában 40-45-en állnak rajthoz, míg az alpesi síben 150 versenyző is indul.

De az anyagiak is meghatározóak voltak a döntésben. A snowboard sem olcsó sport, ám valamivel kevesebb ráfordítást igényel.

– A nevéhez fűződik a sportág első ukrán világbajnoki ezüstérme, ami, ismerve a szakág anyagi viszonyait, világraszóló eredmény. Mekkora a különbség az ukrán és mondjuk a német, a svájci vagy az osztrák válogatott felkészülésében?

– Általában az olimpiát megelőző évben nyitják meg a pénzcsapokat, azzal az elvárással, hogy érmeket nyerjünk. Így volt ez két éve Pjongcsang, hat éve Szocsi és kilenc éve Vancouver előtt is. Az igazából nem izgatja a sportfunkcionáriusokat, hogy más válogatottak négyéves olimpiai ciklusban gondolkodnak és készülnek. Mi általában novemberben kezdjük a téli felkészülést, ekkor tudunk először havon gyakorolni. Ezzel szemben az elithez tartozó nemzetek válogatottjai nyáron, de legkésőbb szeptemberben téli edzőtáborba vonulnak. Míg én gyakorlatilag élesben edzek az első Európa és Világ Kupa etapokon, addig a svájci, kanadai, osztrák, német és orosz versenyzők bomba formában érkeznek. Ezért van az, hogy a szezon elején gyengébb, a vége felé pedig egyre jobb eredményeim vannak. Nem beszélve arról, hogy minket az edző kísér a versenyre, a topp versenyzőnek saját gyúrója és vaxolója is van. Amikor ezzel foglalkoztam, nem ment a versenyzés, amióta csak magammal törődöm, sokkal sikeresebb vagyok.

– Alig múlt 20 éves, amikor 2010-ben kijutott a Vancouveri olimpiára. Mennyire fogta fel akkor, hogy ilyen fiatalon az olimpiai aranyért versenyezhet?

– Teljesen stresszmentesen szerepeltem, nem volt rajtam akkora nyomás, ugyanis elképesztő szerencsével jutottam ki. Tudnilevő, hogy az ötkarikás játékokra az összetett Világ Kupa sorozat első 30 helyezettje kvalifikálja magát. Én abban az évben 31-ik lettem, de mivel két svájci versenyző is kijutott, és egyiküket a szövetsége visszaléptette, én mehettem helyette.

– Kanadában sikerült főtáblára kerülnie, igaz, végül csak a 16. lett, viszont 2014-ben Szocsiban, majd 2018-ban Pjongcsangban csak a 21. helyen zárt. Mi volt az oka a rossz szereplésnek?

– Vancouver után széthullott a csapat, amellyel kint voltunk Kanadában. A pályafutásom elején a felkészülésben rengeteget segített nekem Penyák József, aki csapattársam volt. Volt vele egy kis összezördülésünk, ezt követően nem számíthattam rá, ami nem vált a hasznomra. A válogatottnál edzőváltás is volt, az új trénerrel nemigen tudtam egy hullámhosszra kerülni, egyáltalán nem fejlődtem a kezei alatt.

Ekkor döntöttem úgy, hogy úgy vetek véget ennek a rossz időszaknak, hogy férjhez megyek, és gyereket szülök.

– Pjongcsangban ön volt az egyetlen gyermekes anyuka a mezőnyben. Élsportoló és lassan négy éve főállású anya is. Hogyan tudja összeegyeztetni a sportot a családi élettel és az anyasággal?

– A szülést követő második hónapban elkezdtem az erőnléti edzéseket, négy hónap után pedig deszkára álltam. Nem volt könnyű az elején, hisz vittem magammal a gyereket, a férjemet és a fél házat. Rengeteget segít nekem a férjem, anyukám és a húgom is, akiknek nem lehetek eléggé hálás ezért. Egyébként nem vagyok egy tipikus otthonülős típus. A közelebbi versenyekre családostul utazunk. Mondanom sem kell, Olga nagyon élvezi, főleg amióta megtanult síelni.

Még négyéves sincs, de édesanyám alig tudja tartani vele a tempót a lejtőn.

Olyan, mint egy Duracell nyuszi, reggel hétkor felkel, és este tízig meg sem áll. Néha nem is értem, honnan van ennyi energia egy ilyen kislányban. Természetesen nem fogom erőltetni, de ha szeretne, akkor majd támogatom, ha élsportoló akar lenni. Nem könnyű, de én nem bánom, hogy erre az útra léptem.

– Sok sportoló ragaszkodik szerencsét hozó szokásaihoz, van, aki kabalát használ, hord magával. Ön hisz az ilyenekben?

– Én nem a kabalákban, hanem a saját teljesítményemben hiszek. Viszont a motiváltság igen fontos számomra. A világbajnokság előtt azzal spannoltam magam, hogy beállítottam a vb-aranyérem fotóját a telefonom háttérképének, amit nap mint nap láttam, ha kezembe vettem a telefont. Ezzel igyekeztem motiválni magam, hogy ezt akarom megnyerni, most ez a cél és csak erre kell összpontosítanom, koncentrálnom. Úgy fest, bevált. Elhittem, hogy megnyerhetem, és majdnem úgy is lett.

– Van példaképe?

– Ukrajnában az olimpiai bajnok freestyleos (síakrobatika) Olekszandr Abramenko, a saját szakágamban pedig Ester Ledecká, aki az alpesi síelők között szuperóriás-műlesiklásban aratott váratlan győzelme után a hódeszkások párhuzamos óriás-műlesiklásában is a legjobbnak bizonyult Pjongcsangban.

– A saját határok feszegetése a sportban a legkézzelfoghatóbb. Versenyzőként mennyire vállal kockázatot egy-egy futamon?

– Fiatalon nemigen ment ez nekem, gyakran rontottam, kiestem vagy kizártak a versenyből. De az utóbbi egy évben az új válogatott edzőnek köszönhetően sikerült belőni, meddig tudom feszíteni a húrt. Van, aki 18-20 évesen a csúcsra ér ebben a sportban, míg másnak ez csak 40 évesen sikerül, mindkettőre van példa. Én a második kategóriába tartozom.

Most úgy érzem, hogy nagyon jó úton haladok az álmaim megvalósítása felé, ami, ahogy minden sportoló számára, számomra is az olimpiai aranyérem elhódítása.

– 2022-ben Pekingben rendezik a következő téli olimpiát. Meglesz a negyedik is?

– Én egy évre előre szoktam tervezni, a következő szezonban szeretnék az első tízbe kerülni. Természetesen éremesélyesként akarok utazni Pekingbe.

Annamáriához a közönség soraiból is érkeztek kérdések, volt, aki arra volt kíváncsi, hogy egy nap alatt meg lehet-e tanulni síelni, amire a válasz az volt, hogy kitartó gyakorlással igen. Más arra volt kíváncsi, mi volt élete legnagyobb élménye. Természetesen a beszélgetés során mindvégig a kezében szorongatott ezüstérem megszerzése.

Azt is megtudtuk, hogy a felszerelés több ezer euróba kerül, amit saját pénzén kell megvennie, a szövetség által biztosított anyagi támogatásból nem tud olyan minőségű felszerelést vásárolni, ami kell a jó eredményhez.

Ezzel gyakorlatilag az is kiderült, hogy ebben a sportban sok múlik a deszkákon. Elárulta, a vb-n kapott pénzjutalmat is deszkákba „fektette”, ami azt is jelenti, hogy meg lehet élni ebből a sportból, ám ehhez az első tízbe kell kerülni a Világkupa-versenyeken. A snowboardos azt is elmondta, legnagyobb kritikusa az édesanyja. Megtudtuk azt is, a jóga, a séta és az olvasás kapcsolja ki. A versenydrukk negatívan hat rá, ezért ezen igyekszik minél hamarabb átlendülni. A világ számos pontján járt már, Amerikától Japánig, de a versenyek alatt turistáskodni nincs mód, viszont a Vb után kaptak két hét pihenőt, ezalatt átutazták Amerikát. Kérdésre válaszolva, elmondta, soha nem gondolt arra, hogy más sportra váltson, ezt azzal indokolta, hogy előbb a snowboardban szeretne a csúcsra érni.