Tény, hogy nincs a Magasságosnak még egy olyannyira babonás teremtménye, mint a magyar vadászember. Mit ne mondjak, nemrégiben magam is bevallottam, mily körültekintő módon avattam be új vadászkalapomat, hogy Diana istenasszonyunk (bocsássanak meg a katolikusok, de az örökifjú pogány szépasszony valahogy csak közelebb áll hozzám, mint a nagyszakállú Szent Hubertus) a kegyeibe fogadjon. Mint később kiderült, bizony nem vagyok egyedül babonáimmal és hiedelmeimmel, hiszen a vadászösvényeket több mint évszázada koptató elődeim is hittek ebben abban. Legalábbis Lakatos Károly először 1903-ban kiadott, „A magyar vadászbabonák és hiedelmek” című kötetéből igencsak érdekes dolgok derülnek ki. Az alábbiakban ezekből szemezgetünk a világ és magunk okulására.
Elsőnek lássuk rögtön a puskát. Mert mi van ugye, ha annak a fránya lőszerszámnak nincs „prantja”, vagyis átütő ereje. Ezt biztosan nem a lőpor hibája, a fojtás elégtelensége vagy a cső defektusa okozza. Rontás ez, vadásztársak, melyet úgy lehet legyűrni, hogy szenteltvízbe mártott fojtást lövünk ki a mordályból. Amennyiben erre nem áll módunk, hasonló célból használhatunk eleven gyíkot vagy kígyót is (csak aztán ember legyen a talpán, aki a csövet kitakartja).
Van viszont az úgynevezett „csodapuska”, amely sosem hibázik. Ezzel a fegyverrel elég kilőni az ablakon és máris odapottyan elénk a kívánt vad. Az efféle lőszerszámnak viszont komoly ára vagyon, hiszen magával a sátánnal kell alkut kötni és lelket kell adni érte. Ami azt illeti, idősödő osztrák vadászbarátunk bizony szert tett ilyenre!
Magyarországi vadászata során ugyanis csak kiadta a parancsot a szakszemélyzetnek, hogy mikor milyen lőtt vadat prezentáljanak az este Facebookra felteendő terítékfotókhoz, melyek a kedves neje megnyugtatását szolgálták. Igaz, közben barátunk is vadászott ám! Arra a tüzes pillantású, hosszúcombú, dúskeblű „démonra”, amelyik bizony könnyen elveszejti a vadászember lelkét (és pénztárcáját).
Nem mindegy persze az sem, hogy mivel töltjük fegyverünket. Ha biztos találatot akarunk, el kell csenni áldozáskor a szentelt ostyát, fehér gyolcsba kell csomagolni, majd fegyverünkkel csővégről szétlőni a pakkot. A gyolcs foszlányaiból tegyünk darabkákat a fojtásba, és a siker garantált. Ha pedig még jobban túl akarjuk biztosítani a dolgokat, akkor a lőtt vadban talált sörétszemeket gyűjtsük össze, és minden töltésbe tegyünk egy-egy ilyen „vadat-megjárt” darabot. Az majd a társait is odavezeti, ahová kell, és végképp hibázhatatlanná válik a lövés.
Végül pedig lássuk a nő és a vadászat témakörét. Köztudott, hogy a széplány eleve kellemetessé teszi a vadászatot, de közreműködése bizony még az eredményességen is sokat lendíthet. A vadászat hajnalán kimondottan ajánlott például fiatal szépasszony kezéből átvenni fegyverünket és vadásztarisznyánkat. A női kéz érintése ugyanis jót tesz neki. Nem maradhat széplány érintése nélkül persze a vadász sem, akinek a nevezett fehércselédet ajánlott a vadászat hajnalán alaposan meglapogatni, esetleg csókot is lopni tőle. Azt meg már csak pirulva írom ide (bizony azok a régiek nem voltak szégyellősek), hogy vadászat előtt a „szerelem zugában történő kotorászás” mily pozitívan befolyásolja fegyverünk hordképességét. Megjegyzem, csúnyácska és korosodó feleséggel megáldott vadásztársam egyszer – tisztán hagyománytiszteletből – alkalmazni kívánta a fentieket a vadászház adakozó hajlamú, dúskeblű üdvöskéjén. Később a magyar vadásztradíciók ápolásának következményeképpen – a neje jóvoltából – egy hétig nem látott a bal szemével. Ezt a „receptet” tehát minden vadásztárs csak saját felelősségére használja.
Míg a csinos fiatal menyecske kimondottan pozitív előjel a vadász számára, a vénasszony és a pap pont az ellenkezője. Mindezzel pedig egyenértékű a tudatlan szerencsekívánat is (melyről magam is mesélhetnék, mikor kedves kolleginám szalonkahúzásra menet „sok szerencsét” kívánt nekem) és persze a temetési menet. Ha ilyet látunk, már fordulhatunk is hazafelé. Jó esetben odahaza vár bennünket a már sokat emlegetett széplány, akivel legalább kellemesen tölthetjük időnket. Ha ellenben a „szerelem zugából” sikeresen megszabadultunk, ráadásul vénasszonyt, csuhást, temetést és jókívánságot sem hozott az utunkba az ördög és vadászbarátunkkal végre cserkelni indultunk, örüljünk neki, ha puskáink agyazása véletlen összekoccanik, mint két pohár. Ez ugyanis a vadászszerencse kölcsönös hatványozódását jelenti.
Végezetül pedig a leírtakat vehetjük komolyan vagy mosolyoghatunk rajtuk. Az viszont tény, hogy valahol a lelkük mélyén a mai vadászok is éppolyan nagy jelentőséget tulajdonítanak a „jeleknek”, mint kőbaltás őseink. És ez így van jól, mert mivé lesznek erdeink és a vadászat, ha elvész belőlük a misztikum (és a csintalanság).
Megjegyzés: a forrásmunkaként használt kötetért és a témáért ez úton szeretném kifejezni a kárpátaljai magyar vadászok köszönetét Németh Balázsnak, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem hadtörténész tanárának, az elöltöltős vadászat magyarországi apostolának, a szerző nagyra becsült mentorának. A vadásznak, akit sokan csak Space Cowboy -ként ismernek.
Matúz István