KISZó–100: Azok a szép 80-as évek

A százéves Kárpáti Igaz Szó folytatja az egykori és mai kollégák visszaemlékezéseinek közlését, amelyek által az olvasók is betekintést nyerhetnek a lap gazdag múltjába. Ezúttal Móricz Kálmán emlékeibe pillanthatunk be, aki több mint két évtizedig erősítette a kollektívát.

Azok a szép 80-as évek

Szép?… No igen: el kell ismerni, jogos kételyek merülhetnek fel a nyájas olvasóban ezzel a jelzővel kapcsolatban, mert mitől is lett volna szép a kommunista diktatúrának az az időszaka, melyet leginkább a brezsnyevi öntömjénezés, a politikai képmutatás, a gazdasági pangás, a szólásszabadság hiánya meg más effélék jellemeztek. Igaz, a vége felé már jött egy kis peresztrojka, határnyitás, sőt KMKSZ is, mégsem erre gondoltam elsősorban. Sokkal inkább arra, hogy akkor voltunk fiatalok, és egy nagy kalandként éltük meg a kor sokszor embert próbáló kihívásait. Ha mai párhuzamot keresünk, a nagyvárosokban annyira népszerű szabadulószobák jutnak az eszembe. Nekünk akkor nem volt szükségünk ilyesmire. A rendszer foglyai voltunk, és minden kreativitásunkat bevetettük, hogy kijussunk a bezártságból a szabad levegőre. Vagy ha az nem ment, a szögesdrótokon belül teremtettünk magunknak szabadságszigeteket, lelki oázisokat.

Azt hiszem, ilyen oázisok voltak a rendezvényeink is: kirándulás Nevickére, sportdélelőtt a vadasparkban, születésnap (kerek évforduló) egy étteremben, közös szerkesztőségi karácsony…

Ha valaki nem fogott volna még gyanút, gyorsan elárulom: az utóbbi csúnya beugratás a részemről. Még hogy karácsony! Ráadásul szerkesztőségi! Így együtt ez valóságos blaszfémiának számított volna az ateista propaganda fellegvárában. Mert ne kerteljünk, az Igaz Szó egyik kiemelt feladata épp az ateista propaganda, a vallásellenes ideológia terjesztése volt. És mégis megesett egyszer, mint az a híres kutyavásár ott, Budán! Úgy történt a dolog, hogy akkoriban országszerte bevett szokás volt az újév megünneplése a munkahelyeken, annak rendje és módja szerint újévi fenyőfával, Télapóval és ajándékokkal a dolgozók gyermekei számára. A szerkesztőségben is felállították a fenyőfát, bár az ünnepség néha érdektelenségbe fulladt, mert sokan elutaztak ilyenkor a rokonokhoz vagy a hegyekbe síelni, netán csak a karácsonyi ünnepek utáni másnaposságot pihenték ki.

Tilos volt ugyan karácsonyozni, a munkatársak számára még ennek a szónak a kimondása is tabunak számított,

ennek ellenére mindenki feldíszítette otthon a maga karácsonyfáját, a Jézuska elhozta az ajándékokat, a család elénekelte a Mennyből az angyal-t, aztán két napig tömték magukba a bejglit. A rossznyelvek szerint a párttitkár sem volt ez alól kivétel, persze neki jobban kellett ügyelni a látszatra, és hangosabban kárhoztatni ezt a népbutító vallási csökevényt.

Az a szokás alakult ki, hogy nem újév napján, hanem az azt megelőző vasárnapon rendezték az ünnepséget, s mit ad Isten, egyik alkalommal ez a vasárnap épp karácsony második napjára esett. Mindjárt elindult a suttogó propaganda: miért ne lehetne most karácsonyi ünnepséggé tenni ezt a rendezvényt. Persze szigorúan konspirációs alapon! Csakhogy besúgók mindig voltak, a vezetőség fülébe jutott a dolog. Másnap a lapindító értekezleten már Balla elvtárs szokása szerint idegesen rángatta a csokornyakkendőjét (a gyengébbek kedvéért: ő volt a főszerkesztő, és mindig csokornyakkendőt viselt) amikor szigorú parancsba adta, hogy

karácsony nuku, újévi fenyő-ünnep lesz, és aki ki meri ejteni ezt a szót, az másnap repül.

A biztonság kedvéért külön pártgyűlést is összehívtak, hogy az éberség ne lankadjon, s így vártuk a vasárnap reggelt. (Zárójelben el kell még mondanom, hogy a Télapó szerepét H. S. barátunk vállalta magára – nem kis feladat! –, ő külön kiképzést kapott arra vonatkozóan, milyen szavakat szabad használnia az ünneppel kapcsolatban, és milyeneket nem.)

Mondanom sem kell, azon a napon a kultúrterem tömve volt ünneplő felnőttekkel és gyermekekkel. A fa alatt rengeteg ajándék, a hangszóróból alkalomhoz illő gyermekdalok szólnak, mindenki a nagyszakállút várja, aki nem is késlekedik, szélesre tárja az ajtót, elmosolyodik, és így szól:

— Szervusztok, gyerekek!

Majd a fenyőfára nézve önkéntelenül kibukik belőle:

— De gyönyörű karácsonyfátok van!

Ezt akár még freudi elszólásnak is tekinthetnénk, ha nem esett volna meg máskor is hasonló történet. Fiatalon elhunyt kollégánk például – bár ő református volt (igaz, ezt csak később, a temetésén tudtam meg) –

előszeretettel köszönt reggelente Dicsértessék!-kel a szerkesztőség folyosóján.

Főként akkor emelte meg a hangját, ha észrevette, hogy a párttitkár is a közelben tartózkodik…

A legnagyobb pofont a politika rangjára emelt képmutatás talán mégis akkor kapta, amikor kihirdették a szesztilalmat. Nem egy olyan vezetője volt a lapnak (na jó: kettő), aki maga sem vetette meg az alkoholt, sőt az irodájában is tartott némi innivalót. Balla elvtársnak időnként igen nagy önmérsékletet kellett tanúsítania (ő absztinens volt), hogy elviselje borgőzös munkatársait. A tördelőnk viszont kényesen vigyázott, hogy ne hozza kellemetlen helyzetbe főszerkesztőnket. Ő ugyanis komolyan vette, hogy munkaidőben a szerkesztőség területén nem szabad alkoholt fogyasztani. Tele töltötte a vodkás poharat, kinyitotta az ablakot, a párkányra támaszkodva messzire kihajolt, így már nem a szerkesztőség területén csúsztatta le torkán a gabonapárlatot.

És mindennek a betetőzése az volt, amikor Moszkvában pártirányítással megalakították az antialkoholisták társaságát (szó szerinti fordításban: Társaság a Józanságért).

Ahogy az dukált abban az időben: tagkönyv, tagdíj, tagsági jelvény… A mai fiatalok talán el sem hiszik ezt a képtelenséget. Országos szervezetről lévén szó, odafönt ilyenkor elvárták, sőt parancsba adták, hogy minden valamirevaló munkahelyen hozzanak létre alapszervezetet. Az Igaz Szó megkülönböztetett figyelmet vívott ki ebben a tekintetben, meg is jött a parancsolat (violaszín pecsét alatt), s nekünk hamarosan elnököt kellett választani. Az alakuló taggyűlésen néztünk egymásra: most mi lesz? Akadt ugyan közöttünk, aki nem számított megrögzött alkoholistának, de mindenki tanácstalan volt, kinek kellene elvállalni ezt a felelősségteljes tisztséget. Aztán mintegy angyali sugallatra kitisztult a kép. Hát persze: kutyaharapást szőrivel! Az a legalkalmasabb az elnöki posztra, az tudja legnagyobb odaadással végezni munkáját, aki legtöbbször elszenvedte már az alkohol romboló hatását, hogy bizony öl, butít és nyomorba dönt. Csak az tudja szívvel-lélekkel irányítani az alkoholizmus elleni harcot, aki már eddig is nagy tapasztalatra tett szert a mindenféle szeszek pusztításában. Egyhangúlag, közfelkiáltással emeltük hát pajzsra fiatal kollégánkat, akinek az ügy iránti elkötelezettségéről addig is és majd a későbbiekben is nap mint nap meggyőződhettünk.

Ugyancsak ekkortájt történt, hogy T. J. kollégámmal együtt szakmai továbbképzésre küldtek, s elutazásunk előtt nyomatékosan felhívták a figyelmünket a szesztilalom szigorú betartására. Tudtuk, hogy a szokásrend szerint hosszabb utazáskor a vonatban falatozás előtt illik megkínálni utastársainkat egy kis hazai étvágygerjesztővel. Azt is tudtuk, hogy egy huszti meg egy ökörmezői kollégával leszünk egy fülkében. Főtt hát a fejünk, vigyünk-e magunkkal pálinkát.

Miből lesz nagyobb égés: ha a járási kollégák beárulnak majd bennünket italozásért, vagy ha megsértjük az íratlan szabályt, s alkalmas időben nem állunk elő legalább egy csetvertuskával.

Csúnya dolog, de az ukrán sorstársainkkal szembeni bizalmatlanság győzedelmeskedett, amiért aztán meg is kaptuk jogos büntetésünket.

Az mindenesetre már a legelején kiderült, hogy ők is tartanak tőlünk. Amikor az alkoholtilalomra terelődött a szó, nem győzték hangsúlyozni a józan életmód fontosságát meg a saját írásaikból ismert alkoholellenes frázisokat. Mi kezdtünk megnyugodni, hogy mégiscsak jól döntöttünk, nem is sejtve, hogy a kollégák óvatlanul maguk alatt vágják a fát. Közeledett ugyanis az uzsonnaidő, s színt kellett vallani. Gyanús lett, hogy a szeszrendeletről egyre inkább a hagyományápolás, a falusi szokások, az igaz barátság témakörére helyeződött át a hangsúly, amelynek szerves tartozéka a koccintás is. Fenntartva persze pártunk és kormányunk törekvésének helyességét, de belátva azt, hogy a régi szokásokat és beidegződéseket nem lehet (talán nem is célszerű) egy csapásra eltörölni, egyik kollégánk óvatosan, bűnbánó arccal előhúzott egy üveget, s kíváncsian leste a hatást. A közvélekedés mindannyiunk megkönnyebbülésére az volt, hogy adott helyzetben a legnagyobb sértés lenne, ha nem fogadnánk el a kínálást, így az első üveg pálinkának falatozás közben minden további komplikáció nélkül a nyakára léptünk.

Az újabb feszültség akkor keletkezett, amikor a másik ukrán kolléga is idejét érezte felajánlani saját kisüstijét. Sokáig feszengett, mert már túl voltunk az evésen (ami mentő körülménynek számított az első üveg elfogyasztására), és nem talált igazán jó érvet, hogy az öncélú alkoholizálásnak még a látszatát is elhessegesse.

Szerencsére segítségére sietett a barátja, aki kitalálta, mire készül, s tálcán kínálta a megoldást: „Hiba dlja porivnyannya…” Talán csak az összehasonlítás végett…

Bennünket meg mardosott a lelkiismeret, hogyan lehettünk ennyire kishitűek és meghunyászkodók, bár mire a második üveg pálinka is elfogyott, odakint teljesen besötétedett, utastársainkat elnyomta az álom, így sosem derült fény arra, vajon ott lapult-e az a bizonyos csetvertuska a csomagunk mélyén.

Az alkoholról jutott eszembe, mert ahhoz is köze van, de egyben az akkori főszerkesztőnk előtti tisztelgés is az utolsó történetem. A szép emlékű Andor Gyuri bácsi 60. születésnapját ünnepeltük, mely arról lett nevezetes, hogy a szesztilalom dühöngésének a csúcspontján tartottuk, így az asztalra még egy üveg sör sem kerülhetett, mégis meglepően vidám és felszabadult mulatságnak éreztük. Lányaink-asszonyaink a mezőgazdasági rovatban terítettek meg, étel-ital volt bőven, bár az utóbbit csak az ásványvíz és a kóla reprezentálhatta a főszerkesztő szigorú utasítása szerint.

Őszintén szólva nem emlékszem már, hogy a Gyuri bácsi ötlete volt-e, vagy a Társaság a Józanságért helyi alapszervezetének elnöke javasolta, de sikerült megoldani a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon paradoxonját. Így, utólag belegondolva, nem is olyan eget rengető a találmány: Balla elvtárs tudta nélkül a kólás üvegek egy részébe – hogy, hogy nem – alkohol került. A Társaság tagjai, a beavatottak mindig tudták, kinek melyikből kell tölteni. Egy idő után olyan jó hangulat alakult ki, hogy akár egy lakodalomnak is becsületére vált volna.

Főszerkesztőnk elégedetten hordozta végig tekintetét a vidám, kipirult arcokon, s nem mulasztotta el megjegyezni: Lám-lám, jó társaságban szeszes ital nélkül is jól érezzük magunkat!

A szokásos forgatókönyvhöz hozzátartozott ilyenkor, hogy eddegélés-iddogálás közben egymást követték a tósztok, minden szépet és jót elmondtak az ünnepeltről. A legszebb és leghosszabb szónoklatot maga a főszerkesztő tartotta. Laci bácsi szeretett is, tudott is beszélni, ő még annak a korosztálynak az egyik utolsó képviselője volt, amely tanulta a retorikát. Ha rögtönöznie kellett, akkor sem jött zavarba, egy-egy ilyen feladatra pedig külön is felkészült. Most tehát lebilincselő, élvezetes stílusban, anekdotázva, hosszan méltatta a rovatvezető kétségtelenül bokros és elévülhetetlen érdemeit. Előzőleg megbeszélte a fotóssal, hogy az ajándék átadásának ünnepélyes pillanatát fényképen is megörökítik, így szónoklata végén annak tekintetét keresve formálta már az utolsó mondatokat: „Most tehát ebben a nagyszerű pillanatban engedd meg, kedves barátunk, hogy átadjuk ezt a szerény ajándékot…” Csakhogy a szerkesztőség fényképésze a nagy evés-ivásban „csapot-papot mindent felejtett”, elmulasztotta kötelességét, nem készítette elő, nem tartotta kezében a gépet. Most ébredt rá szomorú helyzetére, és elrohant, hogy új tekercs filmet tegyen a masinájába, ami persze eltartott egy ideig.

Hosszú, kínos perceket élt át a hallgatóság, ám legkevésbé a szónokot zavarta meg a váratlan incidens. Rezzenéstelen arccal, a gondolat ívének megtörése nélkül folytatta beszédét, rátérve az ajándék beszerzését megelőző titkos puhatolózásokra, vajon mivel tudnák leginkább megörvendeztetni az ünnepeltet, ecsetelve a beszerzés nehézségeit, utalva azokra a segítőkész kollégákra, akik elhárítottak minden akadályt a mai ünnepség útjából… És mondta volna még, kifogyhatatlanul a szellemességekből meg szóvirágokból, de közben visszaérkezett a fotós, így szinte észrevétlenül a beszélő is fölvette az imént elejtett fonalat, lekerekítette mondanivalóját, átadta az ajándékot – és igen, felvillant a vaku is, hogy örökre megmaradjon ez a sokak számára valóban felejthetetlen pillanat.