A százéves Kárpáti Igaz Szó folytatja az egykori és mai kollégák visszaemlékezéseinek közlését, amelyek által az olvasók is betekintést nyerhetnek a lap gazdag múltjába. Legutóbb Móricz Kálmán emlékeibe pillanthattunk be, most Székely Ilona mesél.
Egy letűnt szakma utolsó mohikánja
Ismerkedésemet a Kárpáti Igaz Szó-val még az iskola alsó osztályában kezdtem. Édesapám rendszeresen előfizette az újságot, s velem is megkedveltette a lapot. A kedvenc oldalam a Gyermeksarok volt, mivel nagyon szerettem a meséket, verseket. Ahogy növekedtem, úgy tágult az érdeklődési köröm is. Minden olvasnivaló érdekelt, s lassan hozzánőttem az újsághoz. Mire leérettségiztem, már elvégeztem egy gépírói tanfolyamot is. Később találkoztam egy álláshirdetéssel, melyben a Kárpáti Igaz Szóhoz magyar nyelvű gépírónőt kerestek. Ez felkeltette az érdeklődésemet és elgondolkodtatott. Több alkalommal is közzétették.
Először nem volt merszem a jelentkezéshez.
Feltettem magamnak a kérdést: „Lehetséges, hogy engem keresnek? Vajon mit veszíthetek? Legfeljebb elutasítanak.” Így aztán egy szép tavaszi napon zakatoló szívvel, remegő lábakkal léptem át a szerkesztőség Duhnovics utcai ódon kapuját. A kacskaringós folyosón legelőször Kövy Jánossal találkoztam. Tőle érdeklődtem, hogy hol jelentkezhetem a hirdetésre. Bekísért Vladimir Mihály helyettes szerkesztőhöz. Lehetőséget kaptam a gyakorlatra, majd pár próbanap után íivattak a szerkesztői szobába, ahol hosszas beszélgetés után a szerkesztőbizottság döntése alapján felvételt nyertem. 1973. május 10-én lettem a lap munkatársa. Ez volt életem legjobb döntése.
Valóra vált a gyerekkori álmom.
Nagyon jó érzés volt, hogy egy magyar közösségben dolgozhatom.
Rendkívül népes kollektívába csöppentem. Végigvezettek a szerkesztőségen, ahol bepillantást nyertem az újságkészítés kulisszatitkaiba. Bemutattak a kolléganőknek, kollégáknak. Akkori kolléganőim: Angyal Ilona, Doór Edit, Kovács (Lázár) Edit, Miklós (Herdinszky) Éva szívesen fogadtak. Segítettek. Elláttak jó tanácsokkal. Hamar beilleszkedtem. Igyekeztem jól érezni magam. Később csapatunkat erősítette még Miklós Vali, Baraté (Varga) Márta, Nagy Katalin, Ozolina (Savangyina) Mária, Simon Jolán, Komonyi Anikó. Két szobában dolgoztunk. Az egyikben az idősebbek, a másikban a fiatalok. Mondanom sem kell, hogy sorban állás volt nálunk, hogy bediktáljanak egy-egy cikket. A fordítókkal is szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Akkoriban került a fordítókhoz Tóth Éva, Guthy Éva, Tárczy Andor és Kökényesi Zsuzsa. Mindnyájan kezdők voltunk, s egymást segítve, támogatva tettük a dolgunkat a mindennapokban. Jóban-rosszban együtt voltunk. Türelemmel, figyelemmel, no meg humorral oldottuk a kemény munkát.
A szerkesztőségben elcsépelt vicc volt az idősebb kollégák részéről megkérdezni, sikoltok-e még, mint Jucika a viccben, ha megtalálom az í-t? Ezt minden kezdő gépírónővel eljátszották.
Természetesen jót nevetve rajta.
Kerek 36 évet dolgoztam a lapnál.
Nem kevés idő. Maradtam, mert jó emberek között még a munka is könnyebb. Vonzott a jó légkör, a rugalmas munkaidő, amit sikeresen tudtam egyeztetni családom életével. S hogy mennyit fejlődött műszakilag? Három szakaszra osztanám. Törvényszerű, hogy a régit mindig felváltja egy új, egy haladóbb. Így volt ez az írógépekkel is. Mechanikus írógépen kezdtem el dolgozni. Csattogott, kattogott. Könyörtelenül verni kellett a billentyűzetet, ami nem is volt olyan könnyű, mint gondolná az ember. Fejlődött a világ, s vele mi is. Felépült az új sajtóközpont. Itt már liften jártunk a hetedik, nyolcadik emeletre. Már amikor működött. Vagy ha elakadt, akkor ülhettünk ott, dörömbölve, kiabálva, hogy kiszabadítsanak. Mert szerelő nem volt az épületben. Kialakították a csőposta rendszert. Itt is előfordult, hogy elakadtak az oldalak. Mert ami elromolhat, az el is romlik. Minden nap tele volt izgalommal, meglepetéssel. Ekkor már elektromos írógépet kaptunk. Modernebbet, csendesebbet. A sorközöket gombnyomással váltottuk. De a kezünk még sokszor automatikusan lendült, hogy meghúzzuk a sorváltó kart. Alig telt el egy évtized, s ismét fordulóhoz érkeztünk. Az írógépek számítógépekre cserélődtek. Egy teljesen új korszak vette kezdetét. A billentyűzetet már csak kifinomult, gyengéd mozdulatokkal kellett érinteni. Nem szégyellem, de öreglányként a fiataloktól tanultam meg, hogy hogyan kell használni, dolgozni rajta. Szívesen segített Illényi Éva, Szemszicskó Beáta, Bezsovszki Szilvia, amiért örökre hálás maradok, és szeretettel gondolok vissza az együtt töltött évekre. Megváltozott a beosztásom is. Gépírónő helyett beíró lettem. Ma már nincs gépírónői státusz. Úgy érzem, joggal mondhatom el magamról, hogy egy letűnt szakma utolsó mohikánja vagyok.
Tíz éve, nyugdíjba vonulásomkor váltam meg a laptól, de álmaimban még mindig vissza-visszatérek.
Kedves Kollégáim, meghatottan, s olyan felemelő érzéssel gondolok vissza arra a 36 évre, hogy mint műszaki munkatárs a háttérben veletek együtt én is hozzájárultam ahhoz, hogy vidékünkön még sokáig fennmaradjon szépen zengő édes anyanyelvünk.
Székely Ilona
P.S.: A KISZó centenáriumi ünnepségén Dunda György lapigazgató Horváth Sándor főszerkesztővel közösen díjjal köszönték meg (kiemelt képen) többek között Székely Ilona a lap iránti elhivatottságát, több évtizedes áldozatos tevékenységét.
