A nemzeti összetartozás éve kapcsán Trianon-sorozatot indítottunk, amelyben több szempontból járjuk körbe az 1920-as eseményeket. Legelső alkalommal Kosztyó Gyula történész a trianoni békediktátumot megelőző háttértörténésekről lebbentette fel a fátylat. Az interjúban több olyan eseményre is kitért, amelyet érdemes részletesebben is bemutatni. Ilyen a román megszállás is, amelyet ellenforradalom követett Munkácson. A szerző levéltári kutatásai alapján, a budapesti Clio Intézet munkatársaként írt tanulmányát a felhasznált források feltüntetése nélkül, a szerző hozzájárulásával közöljük. Az eredeti írást a clioinstitute.hu-n olvashatják.
Az 1919. április 21-ét megelőző napokban a tanácshatalom prominens munkácsi tagjai gyújtóhangú egyház- és a nagybirtokellenes beszédeket tartottak a kárpátaljai városban. A piactereken és az utcákon több száz ember előtt tartott gyűléseken arra buzdítottak, hogy minden burzsujt akasszanak fel, a tiszteket és a papokat pedig lőjék főbe. Céljuk mindezzel az volt, hogy nem csak a lakosságot, de a legénységet is az állam- és a törvényes rend, illetve a tisztikar ellen lázítsák.
A munkácsi ellenforradalom kitörésének fő oka azonban mégiscsak a hadi eseményekben keresendő. A román hadsereg 1919. április 21-én újult erővel lendült támadásba, északi szárnya érintette Ruszka-Krajna déli részét is. A hírre és a tarthatatlan hadi helyzetre tekintettel a Hadügyi Népbiztosság 1919. április 21-én elrendelte Munkács és Beregszász kiürítését, és az addig ott veszteglő 7. számú vörös páncélvonat is elhagyta a térséget. Mindezek után nem meglepő, hogy Munkácson, Ruszka-Krajna központjában rögtön ki is tört az ellenforradalom.
A felkelés
A kiürítés napján Heidrich Győző alezredes néhány emberével azonnal átvette a hatalmat a katonai állomásparancsnokságon, ami azonban nem ment vérontás nélkül. A helyőrség fehér és vörös része között háromórás utcai harc tört ki április 22-én hajnalban. A fehérek ostrom alá vették a munkástanács épületét, ahová a vöröskatonák és a kommunisták egy része bevette magát. Bay Gábor nyugalmazott munkácsi polgármester és Heidrich vezette a támadást a jól felfegyverzett kommunistákkal szemben. Végül sikerült lefegyverezni a vörösöket és több mint félezer fegyvert zsákmányoltak. Az ellenforradalmárok a tűzharc után minden fontos középületet elfoglaltak, birtokba vették a városi posta épületét is, amely körül egyébként a leghevesebb fegyveres összetűzés zajlott. Az épület hatszor is gazdát cserélt, míg Bay és Heidrich „fehér katonái” végre elfoglalták.
Az ellenforradalom kitörésekor Stefán Ágoston ruszin népbiztos is Munkácson tartózkodott, ő azonban nem csatlakozott a felkelőkhöz, a tűzharc kitörésének hírére gyorsan elhagyta a várost.
Az ellenforradalmat Heidrichen és Bayon kívül Albrecht Ernő és Weisz József nyugalmazott ezredes szervezte, utóbbi tevékenyen részt vett a polgárőrség felfegyverzésében és az éjszakai őrszolgálat beosztásában.
A kommunisták közül csak keveseket sikerült elfogni, döntő többségük elmenekült. Elfogták és börtönbe zárták viszont Horovitz Miklóst, a munkácsi munkástanács egyik tagját, a földek és lakások szocializálásával megbízott népbiztost, aki azonban április 22-én már szabadlábon volt. Simsay Lajos főhadnagy szerint – aki maga is az ellenforradalom egyik szervezője volt – a Ruszin Népbiztosság néhány helyi munkácsi vezető tagja járt közben. Bay Gábor szerint Kaminszky József, a munkácsi ruszin politikai megbízott eszközölte ki Horovitz szabadon bocsátását. Ezt a vélekedést erősítette meg Schellner József csendőrtiszti tanfolyamos hallgató is.
A megtorlás
Budapestre, pontosabban a Hadügyi Népbiztossághoz csak másnap, 1919. április 22-én futott be az első telefonjelentés, hogy Munkácson megdőlt a Tanácsköztársaság, s hogy kikiáltották Ruszka-Krajna függetlenségét. Az információáramlást nehezítette, hogy hamarosan megszakadt az összeköttetés a két város között.
1919. április 23-án Bay Gábor tanácskozást tartott a munkácsi városházán, ahol bejelentette, hogy értesülései szerint vörös büntetőcsapatok indultak Munkács felé. Nem tudjuk, hogy a tanácskozáson még mi hangzott el, de az biztos, hogy erre a hírre az ellenforradalmárok közül többen is elhagyták a várost.
Az ellenforradalom leverésére a Sátoraljaújhelyen tartózkodó budapesti büntetőcsapatot rendelték ki, amelyet Szép János parancsnok vezetett.
A Csap irányából érkező 250 fős vörös terrorcsapat – vagy ahogy akkor nevezték: „akasztó század” – 1919. április 24-én érkezett meg Munkácsra, s reggel 9 órára vissza is állították a vöröshatalmat a városban.
Miután erről az időközben szabadlábra került Horovitz Miklós értesült, testvéreivel együtt csatlakozott a büntetőcsapathoz. Kijelentette, hogy „most jön még csak a büntetés, most etetjük meg veletek azt, amit főztetek”. Az ellenforradalom bukását – Weisz József, a polgárőrség szervezője szerint – főleg a fehérek szervezetlensége okozta, valamint az, hogy az elmenekült kommunisták gyorsan újjá tudtak szerveződni.
Az ellenforradalom leverésében – csakúgy, mint korábban a kommunista hatalom működtetésében – irányító szerepet töltött be a három munkácsi illetőségű Horovitz fiútestvér: Miklós, Árpád és Emil. Közülük főleg Miklós és Árpád tett komoly hírnévre szert az akcióban. A fő cél Bay Gábor nyugalmazott polgármester, Simsay Lajos és Albrecht Ernő tisztek elfogása volt.
Horovitz Miklós és Árpád elfogatták Bereg vármegye tiszaháti járási főszolgabíró-helyettesét, Kulin Zoltánt is, akit a városházán egy fejéhez szorított revolverrel hallgatták ki, és követelték, hogy fedje fel az ellenforradalomárok nevét és pontos tartózkodási helyüket. Nem tudjuk pontosan, hogy a főszolgabíró mit válaszolt a vallatóinak, de az bizonyos, hogy ezt követően
a vörösök elkezdték összegyűjteni az utcákról, a piacról és különböző fogadókból az ellenforradalmárnak vélt személyeket.
Az utcáról vitték el Fényes László munkácsi zsidó származású ellenforradalmárt is. Minden olyan lakást felkerestek és feltörtek, ahol azt remélték, hogy ellenforradalmárok bujkálhatnak. Egyes források szerint 20-25 lakást dúltak így fel.
Fegyverek után kutatva törtek be Albrecht Ernő őrnagyhoz is, akinek a fejéhez Horovitz Miklós revolvert szorított, „piszkos burzsuj”-nak nevezte, és kijelentette, hogy „majd adunk mi nektek, gazemberek, föl fogunk akasztani”. Az őrnagy nem tanúsított ellenállást, megadta magát, és átadta az összes fegyverét. Horovitzék ezután annak a Günther Szilárdnak a lakására mentek, aki április 21-én elfogta és zárkába kísérte Horovitzot. Mivel a vörösök érkezésére Günther már elmenekült, üres kézzel távoztak, elmenőben azonban feldúlták és kifosztották a lakását. Röszler Gusztáv lakását is felkeresték, betörték a bejárati ajtót, idős szüleire revolvert fogtak és kérdezték, „hol van az a gazember fiuk?”. Mivel nem kaptak kielégítő választ, eltávoztak, de előtte még kirabolták a házat.
Néhány szemtanú szerint az ellenforradalmárok utáni hajtóvadászat szabályszerű fosztogatásba csapott át. Kisoházy István munkácsi százados lakásából például nagyértékű díszkardokat, régiségnek számító karabélyokat és ritka szuronyokat vittek magukkal a vörösök. A Horovitz testvérek nem titkolták rabolt trófeáikat, a városban övükbe csatolt díszkarddal közlekedtek.
Az ellenforradalom leverését néhol tűzharc is kísérte. Gonda Lászlót, akit még 1919. április 21-én osztottak be a munkácsi vasútállomáson géppuskás szolgálatra, április 24-én reggel 7 órakor felkereste Nagy János őrmester, aki rögtön közölte, hogy a vörösök visszatértek a városba. Éppen csak szóba elegyedtek, amikor felfegyverzett vörösök jelentek meg az állomáson, köztük Ösztericher Lajos vasúti munkás és Ösztericher Sándor határrendőrségi politikai biztos is. A tűzharc során Nagy és Gonda futva próbált menekülni a sínpárokon keresztül. A vörösök tüzet nyitottak a menekülőkre, amiből egy lövés Nagy János csuklóját találta el, de sikerült elmenekülniük.
A források szerint 200–300 embert tartóztattak le.
Az elfogott jobboldali tisztek kezeit megkötözték, majd a biztonság kedvéért még egy vöröskatonához is hozzákötözték őket.
Egyeseket a városházára, másokat azonban egyenesen a börtönbe vittek. Néhányukat ki is hallgatták, ahol Horovitzék gyakran „poénkodtak” azzal, hogy „ez lesz az ötödik, akit felakasztunk”, holott egyáltalán nem került ilyenre sor. Horovitz Árpád egy Dávid nevezetű alezredest a börtön bejáratánál úgy arcul csapott, hogy az földre került, majd alaposan meg is rugdosta. Az alezredes később az ideggyógyászatra került.
Az elfogott személyeket gyakran felkeresték a cellákban, s azzal rémisztgették, hogy másnap (április 25-én) felakasztják őket. „Majd adok én nektek, kutyák. Meg fogtok dögleni” – mondta éjszakánként a revolvert a kezében tartó Horovitz Miklós. Máskor „taktikát” váltott és öngyilkosságra biztatta a rabokat. Ha lehet hinni a későbbi tanúvallomásnak, akkor Michailovics Árpádnak egyszerűen otthagyta a revolverét és
azt a „jó tanácsot” adta, hogy „legjobban tenné, ha agyonlőné magát.
Ha én ilyet tettem volna, én is agyonlőném magamat”. Más esetekben az öngyilkosságot azzal indokolta a raboknak, hogy reggel úgyis lógni fognak. A pszichikai megfélemlítés hatalmas volt. Horovitz április 24-én este Röszler Gusztávnak csak annyit mondott a zárka túloldaláról, hogy „kint áll két akasztófa, kedves Gusztikám, az elsőre téged foglak felhúzni.” Mindezt tetőzte, hogy a foglyok másfél napig semmilyen élelmet nem kaptak.
Horovitz Miklós komolyan is gondolta, amit mondott. Utasításba adta néhány vöröskatonának, hogy a városháza előtti téren állítsanak fel két akasztófát. A fatákolmányok április 24-én el is készültek, amiket színpadias körülmények között Horovitz Miklós két leánytestvére, Jolán és Margit a burzsoázia fölött aratott győzelmük jeleként kisebb parádé közepette meg is koszorúztak.
Menekülés Munkácsról
Mivel a román hadsereg feltartóztathatatlanul közeledett keletről, a visszatért munkácsi kommunista vezetés úgy döntött, hogy akasztást nem tart, hanem inkább elmenekül. A munkácsi letartóztatottakból egyes források szerint 40, más források szerint 47, ismét csak mások szerint 50, 51, illetve 54 ellenforradalmárt túszként a munkácsi munkástanács menekülésekor magával vitt.
A munkácsi túszok összetételét tekintve 54%-a katona, 46%-a munkácsi civil volt.
Az április 25-ről 26-ra virradó éjszaka vonatra ültek és a túszokkal együtt elindultak Budapest felé. Az a hír terjedt, hogy Perbenyik települést még azelőtt elfoglalhatja a csehszlovák hadsereg, hogy a munkácsiakat szállító vonat áthaladna rajta, ezért még indulás előtt elhatározták, hogy ha nem sikerül átjutniuk a településen, a szerelvényeket a túszokkal együtt felrobbantják. Erre végül nem került sor, s Budapestre érkezve a túszokat a Markó utcai fogházba szállították.
Kosztyó Gyula
történész
