Ha netalán valaki nem tudná, mi a tubarózsa, miként a neve is elárulja, egy virág. Augusztus hónapban nyílik, fehér színű, kellemes, de igen erős illatú. Édesapám legkedvesebb virága volt, mihelyt megjelent a kertekben, a kalapjába tűzte. Én is, ha tehetem, díszítem vele kalapomat.
1994 augusztusának elején határoztam el, hogy megpróbálom az őzhívást. Ebben az időben Huszton, a járási vadász-halász egyesületnél dolgoztam fővadászként. A forró augusztus eleji napon nagyon untam az irodai levegőt, s szóltam a titkárnőnek, hogy kimegyek a vadászterületre. Mindig így tettünk, ha terhessé vált a hivatalban való tartózkodás. Bejegyeztük a naplóba, hogy kilátogatunk a területre, és akkor ment ki merre. Egy társam is volt Velétéről, aki kezdő léte ellenére igen rátermett és vállalkozó szellemű fiatalember volt. Hazajöttem Viskre, az erdész formaruhát a terepszínű öltözékemre cseréltem, magamhoz vettem a puskát, buttolót (őzhívót), s kerékpárra ültem, mert gépkocsival nem rendelkeztem, és megindultam a területünk irányába. Úgy gondoltam, útközben majd eldöntöm, hova is menjek. Mivel útba esett szüleim háza, betértem hozzájuk, kíváncsi voltam, hogy vannak.
Édesapám az udvaron állt, s mosolyogva fogadott. Mindig öröm töltötte el, ha vadászruhában látott, bizonyára nagyapámra emlékeztettem. Már messziről észrevettem kalapján a tubarózsát, de némi huncutsággal úgy tettem, mintha nem látnám. Letettem a kerékpárt, és a házba indultam.
Ekkor megszólalt apám: „Mi van, nem látsz semmit? – kérdezte és elmosolyodott. „Ó – mondtam –, nini, tubarózsa!” – s megkérdeztem, nekem miért nem szerzett legalább egy szálat. Erre már édesanyám felelt, a hátam mögött: „Tudtam, hogy neked is kellesz, ezért itt van neked is egy szál” – s a konyhaasztalon álló vázára mutatott, melyben egy egész csokor tubarózsa volt helyezve.
Megörültem a virágnak, melyből egyet leszakítottam, és beillesztettem a kalapom szalagja mögé.
Hűséges társaim: az öreg tizenkettes, a gukkerom és a hátizsák. Nem sok időt töltöttem a szülői háznál, tovább indultam. Már azt is tudtam, hova vezet az utam. A főútról a Sütővölgy irányába vivő mezei útra tértem, majd a Kőbányához érve leszálltam a kerékpárról, mert dimbes-dombos területre érkezve csak tolni tudtam. Jól ismertem ezt a helyet is, sok időt töltöttem itt, gyerekkoromban apám itt dolgozott. Túlhaladtam a bányán, jobbra fordultam, meg akartam látogatni egyik juhászismerősömet. Nem volt otthon, ami nem csoda, hisz legeltetési idény volt, ami csak az után jutott eszembe, hogy a felesége felvilágosított, férje a szálláson van. Megengedte, hogy ott hagyjam a kerékpáromat, én pedig elindultam gyalog az erdő felé. A Törés nevű helyre igyekeztem, amely igen meredek, sűrűn benőtt hegyoldal. Évekkel azelőtt tarvágás volt ezen a helyen, a régi erdő helyén fiatal szálas erdő növekedett, amelyet gyümölcsösök és kaszálók szakítottak meg. Egy mély völgybe értem, ahol volt egy igen jó vizű forrás. A forrástól néhány méterre készítettem leshelyet magamnak. Vadásztam már a környéken, ismertem a körülményeket és a vad mozgását is. Azt is tudtam, hogy az augusztusi forróságban a forrás igen csalogató a vad számára. Erről a vadnyomok is tanúskodtak. Kényelmesen elhelyezkedtem a leshelyemen, rágyújtottam, s csak jóval azután próbálkoztam a hívással. Sokáig nem történt semmi. A nyári nap lassan hanyatlott a hegytetők fölött. Még mindig erős meleg volt, egy szál ingben üldögéltem, és kísérleteztem a hívással. Kis idő múltán zajt hallottam a szemközti domboldalon, újra megnyomkodtam a buttolót.
Kétszeri próbálkozás után riasztást hallottam, komoly hang volt, nem is olyan távol tőlem. Azonnal felkészültem a lövésre, hiszen nem volt kétséges, hogy felém tart.
Így várakoztam jó ideig, feszülten figyelve, de semmi nem történt. Újra megpróbálkoztam a hívással, és meglepetésemre újabb riasztás következett, ugyanaz a hang, csak sokkal távolabbról. Nem tudtam, mire véljem a dolgot. Az őzhívót állítólag elég jól kezelem. Nem értettem, hogy miért távolodik a vad. Igaz, a légmozgás is váltakozó volt, de a bak magasan fölöttem járkált, ezért nem hiszem, hogy szimatot kapott volna. Újra próbálkoztam a buttolóval, és ismét várakoztam. Újabb riasztás, csakhogy most tőlem jobbra, egy szederbokor mögül. Óvatosan elővettem a keresőtávcsövemet, és megpróbáltam kikémlelni azt a helyet, ahonnan a riasztás érkezett. A vadat ugyan nem láttam, de azt észrevettem, hogy a szeder mögötti mogyoróbokor igen mozog. Tudtam, hogy „fen” a bak, vagyis ilyenkor dörzsöli agancsával a fiatal bozótot. Egyik kezemmel tartottam a gukkert, a másikkal néhányszor megnyomtam a buttolót. Ekkor a bokor mögül kilépett a bak. Micsoda állat volt! Magas hatos agancsai fényesre fenve, vagy hat-hétéves lehetett. Golyós puskával könnyen elérhettem volna, de az én tizenkettesemmel túl távolinak tartottam, nem akartam hiába lövöldözni, vagy ami még rosszabb, megsebezni az őzet. A bak pedig csak állott, és hol az egyik, hol a másik lábával kapálta a földet. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, arra gondoltam, hogy valami visszatartja, valamit hall vagy lát és fél elindulni. Közeledett az est, erősen alkonyodott. Az órámra tekintettem. Mindjárt nyolc óra, hamarosan jócskán romlanak a látási viszonyok itt a völgyben. A bak is otthagyta a helyét, nem vettem észre, melyik irányba távozott.
Még néhányszor próbálkoztam a hívással, hol innen, hol onnan válaszolt, de közelebb jönni nem mert.
Leszállt az est, már alig láttam, ezért szedtem a sátorfámat, s megindultam a hegyről lefelé. A forrásnál megálltam, arra gondoltam, iszok egyet a nagy izgalomra. Leraktam a hátizsákomat és a puskámat, hogy lehajoljak inni, de egy ág leverte a kalapomat, s az épp a forrás kellős közepébe esett. Csak a tubarózsa világított fehéren a kalapon a sötétben. Azonnal elmúlt a szomjúságom, már tudtam, mi történt. Rájöttem, hogy mitől félt a bak. Helyesebben nem félt, hanem az illat, a szag nem tetszett neki, mert az se nem ember, se nem vadvirág illata volt. Azóta sem értem, hogy kerülte el a figyelmemet ez a jelenség. Vadászat előtt mindig precízen megvizsgáltam mindenemet. Még azt is, hogy vadászbatyuimat ne illatos mosóporral mossák. Ha fürdés után indultam vadászni, ne illatos szappannal mosakodjak, és ezt nem vettem észre. A tubarózsát. Pedig hazáig és utána még napokig az orromban volt az illata. Hát ez az én történetem a tubarózsás bakról. Barátaimnak soká nem mertem elmondani az esetet. Tudtam, ha elmondom nekik, nem úszom meg élcelődés nélkül. Azért igen gyakran eszembe jut a tubarózsás bak, és természetesen édesapám is.
Stók Lajos
