Tudom, hogy már mindenkinek elege van a koronavírusból, az róla szóló hírekből, én sem vagyok kivétel. Ennek kapcsán világszerte egyre nő a „vírusszkeptikusok” aránya is, akik nemhogy a maszkviselésre nem hajlandók, a Covid-19 valódiságát is kétségbe vonják. Azonban nem dughatjuk a homokba a fejünket. Mert míg korábban olyan távolinak tűnt, valójában a vírus egyre közelebb férkőzik hozzánk.
Ha nem lenne személyes ismerősöm néhány egészségügyis, akik már rendkívül kimerültek, mert első kézből szembesülnek a fulladással, lázzal, kimerültséggel, többnyire tüdőgyulladással küzdő páciensek garmadájával, és aggasztónak találják a betegszám emelkedését, talán én sem hinnék a covid veszedelmében, s hajlamosabb lennék elhinni, hogy a pénzsóvárság duzzasztja egyre magasabbra a negatív számadatokat. De az elmúlt napokban Ukrajnában a napi fertőzöttek száma már meghaladta a kilencezret. Egyik nap százhetvenhárom halálesetet írtak a kór számlájára. Ha ilyen ütemben emelkedik az érintettek száma, rendkívül gyorsan elérjük az egészségügyi miniszter által emlegetett napi húszezres mutatót. A tárcavezető szerint ekkora kontingenssel már nem bírna el az ukrán egészségügy. Ez a tavasszal Spanyolországban megtapasztalt teljes összeomlással járna. Akkor az orvosnak arról kellett döntenie, öt lélegeztetésre szoruló beteg közül melyiknek adjon esélyt a túlélésre.
A gond az, hogy míg a szakminiszter nyugtatgat és arról próbálja meggyőzni az embereket a tévé képernyőjéről, hogy minden rendben, ma még mindenki megkapja a megfelelő ellátást, rengeteg olyan riport jelenik meg, amely ennek az ellenkezőjét állítja. Miközben a kormány a szabályszegők büntetésének szigorításával van elfoglalva, túlélők mesélnek olyan kórházakról, ahol hiába volt kritikus az állapotuk, levették róluk az oxigénmaszkot, mert az orvos úgy döntött, valakinek még nagyobb szüksége van rá. Olyan folyosókat mutatnak a képkockák, ahol a páciensek a letakart halottakkal egy légtérben várakoznak, hogy egy betegtársuk átadja nekik a helyét.
Odessza, Kijev és Doneck megyében már mobil kórházak kialakításába kezdtek. De mit érnek a pucér falak, az ágyak, a műszerek, ha nincsenek szakképzett orvosok, nővérek, akik segíteni tudnak és akarnak. Az infektológiai, az intenzív osztályok alig bírnak a rengeteg beteggel. A reanimatológus szakorvosok sok helyütt már most morális válságot élnek át, amikor négy beteg közül kell kiválasztaniuk, kinek adják a lélegeztetővel ellátott egyetlen felszabaduló helyet az intenzíven. A végső kimerültség határán tömegesen mondanak fel, másik nagy hányaduk maga is betegszabadságon vagy karanténban van, ennek következtében több olyan Harkiv és Odessza megyei kórházról is tudni, amelyekben nincs, aki ellássa a betegeket.
Andrij Penykov ismert ukrán gyerekorvos a rosszul megszervezett felkészülést, a csinovnyikok hanyagságát okolja az egyre rosszabb helyzetért. Szerinte a betegszám és elhalálozás rohamos növekedését, amit még a téli influenzaszezon is tetéz, jól kidolgozott stratégiával, körültekintő betegfelvétellel, nagyobb arányú teszteléssel el lehetne kerülni.
De miközben egy konkrét mulasztás esetében többnyire felelősségre vonnak valakit, az állami szintű vétségért Ukrajnában senkit nem marasztalnak el.
