Egy fejezet a Vadásztörténetek az erdős-Kárpátokból című könyvből
Tiszteletlenség lenne részemről, ha legalább néhány sort nem írnék nagyapámról, Stók Lajosról. 1899. április 22-én született az akkor még Máramaros megyei Visken. Az erdészeti iskolát Máramarosszigeten végezte, erdészgyakornok lett Felső-Visón, de a szakvizsgát 1920-ban már Budapesten tette le. Ezután a Királymezei Erdészeti Igazgatósághoz került, majd a környék erdészeteiben szolgált 1938-ig, 1939-ben pedig a Bustyaházi Erdészeti Igazgatóság Viski körzetében ő vezette a Dzsámány–Nagy-Küblér–Szádakas részleget, amelyet akkor Sajáni körzetnek neveztek. Itt 1944 végéig szolgált. A megszálló szovjet csapatok koholt vádak alapján internálták, és 1953. május 6-án valahol Oroszországban el is hunyt. Sajnos én nem ismerhettem nagyapámat, de már gyermekkoromtól kutattam a múltja után. Mindig kértem nagymamát, hogy valamit mutasson nagyapám holmijai közül. Legalább egy trófeát vagy a szolgálati ruháját. De az idősek még beszélgetni sem mertek hangosabban róla, annyira meg voltak ijesztve a szovjethatalom által. Féltek a viski besúgóktól is, akik annak idején nagyapám sorsát is elrendezték.
Később, a ’70-es években, mikor már inkább szabadabban beszéltek ezekről a dolgokról, kitartóan érdeklődtem nagyapám után, mert még mindig érdekelt a múltja, s ez az érdeklődés meg is marad, amíg élek. De édesapám hajthatatlan volt, talán mert féltett minket, a gyermekeit, de az is lehet, hogy fájt a múlt, és nehéz volt visszagondolni a megaláztatásukra. Mégis addig faggattam nagymamámat, míg egy nyári vasárnap délután –, talán keserűségében, talán könnyíteni akart magán –, leültetett magával szemben, és elmondta keserves történetüket. Elmesélte, hol, melyik területen mennyi földjük volt, hogyan gazdálkodtak. 1944 decemberében nagyapámat letartóztatták, azzal vádolták, hogy mint erdész, segített a magyar csapatoknak a terület elfoglalásában. Januárban el is ítélték 10 évre és teljes vagyonelkobzásra.
Csak a házukat hagyták meg ideiglenesen, minden egyebet elvettek. Jó ideig szalmán aludtak, mondta el könnyes szemmel. Apám ekkor még csak tizenkét éves volt. A rekvirálás előtt a lőfegyvereket, egy szolgálati és egy saját fegyvert, a szomszéd bácsi segítségével éjszaka, titokban kivitték a Tisza-partra, és elásták a füzesben. Most már kezdtem megérteni édesapám hallgatását a nagyapámról. Nem volt könnyű gyermekkoruk nekik sem. Később, mikor szóba kertült ez az eset, mondta el édesapám, hogy mikor a szovjet katonák ürítették ki a házat, megtaláltak egy szarvasagancs-nyelű vadászkést, az egyik katona mint saját tulajdonát zsebre vágta. Ekkor a rekviráló tiszt hozzálépett, kivette a katona zsebéből a vadászkést, és apám kezébe adta. Ennyi maradt apámnak emlékül. Nekünk, unokáknak ez érthetetlen dolog volt. Teltek, múltak az évek, s egyszer apám testvérnénje, Vilma néném észrevett az utcán, és behívott magához. Talált egy régi albumban két fényképet nagyapámról. Igen megörültem, a képek néhány viski vadászt örökítettek meg a pesti vadászurakkal. Sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan alakult volna a sorsom, ha nagyapámat nem ítélik el. Mióta eszemet tudom, mindig vonzott a vadászat.
Nemcsak a vad kiirtása, lelövése, hanem az erdő, a mező, a táj, az est, a korahajnal, és minden, ami a vadászattal kapcsolatos. De hogy mindezekhez diplomát is szerezzek, nem adatott meg nekem. Nem tudom, miért, de ma is, őszülő fejjel, valahol belül még mindig keresem nagyapámat. Lehet, hogy kinevetnek, de úgy érzem, hogyha valamilyen szabálytalanságot követek el a vadászat terén, nagyapa mogorván néz le rám föntről. Mert ahogy azoktól emberektől hallottam, akik ismerték, vele nem lehetett alkudozni. Ezért is írtam le ezeket a sorokat, mégis csak tartozom ennyivel nagyapám emlékének.
Stók Lajos
