A legjobb kezekben nevelkedett. Makacs és céltudatos, de tudja, mikor kell visszavonulni. Mindenkinek azt tanácsolja, ragaszkodjon az anyanyelvéhez, mert ennél nagyobb kincs nincs. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Fakász Valéria nyugalmazott magyar nyelv- és irodalomtanár.
– Már gyerekkorában pedagógusnak készült?
– Az túlzás, ám az első osztályos tanítónőm, Zsigmond Irén már korán felfigyelt rám. Anyukám a tanítóképzőbe készült, viszont megtörtént a „felszabadítás”, ezért nagyapám azt mondta neki, várjon, majd ha elmennek az oroszok, akkor tovább tanul. Ez viszont nem történt meg… Apukámat elvitték a háromnapos munkára. Visszatért, de betegen. Ketten vagyunk testvérek. Rajtam kívül nincs pedagógus a családban.
– Hol tanult?
– Barkaszón végeztem az elemit, a középiskolát Bátyúban. Az osztályfőnököm Bagu Balázs volt. Sokat tanultam tőle. Az irodalom szeretetét ő ültette el bennem. Nagyon jó pedagógus és ember volt. Törődött az osztályával. Az egyik példaképemmé vált. Onnan az Ungvári Állami Egyetem Magyar Filológiai Karára felvételiztem. Horváth Katalint kaptam osztályfőnöknek. Az én tanítványaim közül is többen választották a magyar szakot. Mindegyiküknek nagyon örülök, a legbüszkébb mégis Dudicsné Dr. Lakatos Katalinra vagyok, aki most a főiskolán tanít. Ő is barkaszói, nagy öröm számomra, hogy idáig jutott.
– Hol kezdte a pályafutását?
– Már egyetemi éveim alatt is dolgoztam, mert levelező szakon tanultam. 1969-ben álltam munkába. Sok mindent kipróbáltam, amíg „helyre kerültem”, de mindig az iskola körül tevékenykedtem. Legelőször tejeskávét árultam az intézményben. Aztán pionírvezető lettem a Barkaszói Elemi Iskolában, onnan Szernyére kerültem ugyanebbe a beosztásba. Ott ismertem meg a férjemet is. Eljött egy vetélkedőre fényképezni, és kinézett magának. Később Csongoron töltöttem be ezt az állást, nagyon sokáig dolgoztam egy nagyszerű magyar szakos mellett. Nagy Gáspárné Magdi néni volt az egyik mentorom. A nevelői munka nem gyerekjáték, ő nagyon értett hozzá, sokat tanultam tőle. Aztán, amikor 1977-ben megalakult Barkaszón a középiskola, átjöttem ide magyar nyelvet és irodalmat tanítani. Nyugdíjba vonulásom után is oktattam, egészen ez évig.
– Ha jól veszem ki a szavaiból, még nem szeretett volna visszavonulni.
– Nem igazán. De nagyon megromlott az egészségi állapotom, és éreztem, hogy már nem leszek a régi. Ez így volt becsületes. A gyerekek jó hatással voltak rám, de már éreztem, hogy nem úgy megy a tanítás, ahogy annak mennie kellene.
– Lassan 70 éves lesz. Mit tudna tanácsolni a fiatal pedagógusoknak?
– Az a jó tanár, aki egy nyelvet beszél a gyerekekkel. Nem kell az ő szintjükre leereszkedni, csak beszélgetni kell velük. A mai gyerek sokkal tájékozottabb, mint gondolnánk. Ám ez a gépi világ „kifelejti” az embert a gyerek mindennapjaiból is, nem tudnak játszani, személyes kapcsolatot kialakítani. A legtöbb szülőnek manapság már nincs ideje vagy lehetősége a társalgásra. Ha nincs is külföldön, akkor is a könnyebb utat választja, és leülteti csemetéjét a kütyük elé. Az, hogy mit néz, és mit szűr le belőle, már más kérdés, pedig nem ártana azt is ellenőrizni.
– Szigorú tanár volt?
– Dehogy. Szerettem beszélgetni, sztorizgatni, mert ez szerintem fontos, ahogy mondtam is. A folyamatban a gyerekeket szerettem a legjobban.
– Több évtizedes elhivatott munkája elismeréseként Magyar Arany Érdemkeresztet kapott.
– Alig akartam elhinni, nagyon megilletődtem. Nem tudom, mivel érdemeltem ki, dolgoztam, mint mindenki más. Azt elmondtam, hogy ha Isten és az erőm engedi, akkor továbbra is részt vállalnék a társadalmi munkában. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Barkaszói Alapszervezetének titkára vagyok. A hagyományőrzésbe, a rendezvényszervezői munkába szeretnék bekapcsolódni a későbbiekben is. Bimba Éva szokta szervezni a rendezvényeket, én pedig besegítek, amiben tudok.
– Kitüntetés ide vagy oda, a fiára a legbüszkébb
– Így van. Ő Magyarországon él a menyasszonyával, aki szintén magyar tanár. Nagyon büszke vagyok rájuk. A fiam Sárospatakon végezte a református kéttannyelvű gimnáziumot, aztán a Debreceni Egyetemet. A doktori iskolát is elvégezte. Történelem és angol szakon tanult. Most fordításokkal foglalkozik. Mindig is történész akart lenni, Kárpátalja történelme nagyon érdekelte. A férjem is vonzódott a helytörténelemhez, könyveket is adtak ki közösen. Ő annak idején Bagu Balázzsal a beregi nemzetőrökről készített szociográfiai munkát. Már nincs köztünk. A testvéremmel élek. Szerettem volna legalább karácsonykor eljutni a fiamhoz, de sajnos a karantén miatt ez most nem megoldható.
– Sok mindenen keresztülment, szívós asszony.
– Megpróbálok az lenni. Sokan mondják, hogy inkább magányos típus vagyok. Egy évvel ezelőtt hunyt el édesanyám. Nem tudom miért, de azóta nem szívesen megyek emberek közé. Képtelen vagyok összeszedni magam.
– Hogyan kezeli a konfliktushelyzeteket?
– Megmondom, amit gondolok, de ha látom, hogy nincs foganatja, akkor nem forszírozom tovább.
– Mi aggasztja mostanában?
– A magyar iskolák sorsa. Szerintem mindnyájunknak ezzel kellene foglalkozni, nem szabad, hogy eltereljék róla a figyelmünket. Az csak mese, hogy minél több nyelvet tud az ember, annál okosabb. Persze, fontos, hogy művelődjünk, de aki az anyanyelvét nem ismeri megfelelő szinten, az egy idegen nyelvet sem tud kellően elsajátítani. Aki nem ismeri az anyanyelvét és a kultúráját, az gyökértelen marad, és nincs mire építenie. Azt szoktam mondani, hogy az a nép, amely elfelejti a múltját, nem érdemli meg, hogy legyen jelene, és nem biztos, hogy lesz jövője.
– Van valamilyen rigolyája?
– Az utóbbi időben talán sokat beszélek. Tudom, hogy néha jobb lenne hallgatni, de nem mindig megy. A környékről már sajnos sokan külföldre távoztak, nem sok ember van, akivel beszélgethetek a faluban. A szomszédom sem magyar, de jól kijövünk.
– Mire tanította meg az élet?
– Néha jól jött volna a kompromisszumkészség, de én erre nem voltam képes, és már nem is fogom megtanulni. Jó lett volna nagybetűvel kiírni a homlokomra, hogy nem szól szám, nem fáj fejem.
– Alkalmazkodó?
– Egy időben kifejezetten jellemző volt rám, ám az élet múlásával egyre kevésbé igazodtam másokhoz. Egyre türelmetlenebb vagyok. Ez, gondolom, a korral jár.
– Sokáig rágódik a dolgokon?
– Igen, ez egy hihetetlenül rossz szokásom. Képes vagyok belebetegedni, pedig tudom, hogy nem lehet rajta változtatni, mégis állandóan emésztem magam. De így szép az élet, nem? Mindig van min idegeskedni…
– Haragtartó?
– Nem, de nem is tudok bocsánatot kérni. Ezért igyekszem úgy viselkedni, hogy ne nagyon kelljen.
– Ha lehetne egy kívánsága, mi lenne az?
– Hogy együtt töltsem a karácsonyt a fiammal.
Simon Rita
