Nehéz lenne számba venni, hogy 1990-es avatása óta hányszor gyalázták meg Petőfi Sándor ungvári szobrát, hány alkalommal törték, égették a költő beregszászi emlékművét. Még reménytelenebb vállalkozás felsorolni, hol és mikor öntötték le festékkel, törték darabokra, dobálták meg kővel településeink magyar nyelvű névtábláit. De megszenvedte a burjánzó nacionalizmust a vereckei honfoglalási emlékmű, a beregszászi Kerek-hegy keresztútjának nyolc keresztje, a Szolyvai Emlékpark és több magyar település temetője is.
Az utóbbi időben a vandálok szintet léptek (fejlődtek?). Már nemcsak emlékhelyeinket, múltunk, kultúránk jelképeit pusztítják, de nyíltan fenyegetnek, s egyelőre „csak” szóban és írásban életünkre törnek.
A dialektika más vonatkozásban is megnyilvánul. Míg korábban a hivatalos szervek (melyek természetesen mélységesen elítélték a vandalizmust) általában részeg, más okból beszámíthatatlan egyének számlájára írták a bűncselekményeket, a Krím orosz megszállása, a donecki konfliktus kirobbanása után Moszkva által felbujtott provokátorokat, tudatos zavarkeltőket látnak a háttérben.
Nem vonom kétségbe, néha a vak dühöt a legegyszerűbb egy ártalmatlan tárgyon levezetni.
Azt is megengedem, hogy egy háborús helyzetben az ellenség minden lehetséges eszközt bevet. Viszont azt is érdemes végiggondolni, hogy a hatalom bizonyos lépései miként befolyásolják egyesek tetteit, gondolkodását, értékrendjét. Milyen következtetést von le az „egyszerű” honpolgár abból, ha a hatalom kalodába zárja a kisebbségek nyelvhasználatát, ha törvénnyel számolja fel a nemzetiségek anyanyelvű oktatását. Ha a belügyminiszter „magyar származású ukrán állampolgárként” definiálja, bélyegzi meg a magyarokat (vajon mikor mondta azt, hogy ukrán származású ukrán állampolgár?)…
Horváth Sándor
(Archív felvétel)
