Az elmúlt négy hét az elcsendesülés, a várakozás jegyében telt a keresztény és keresztyén családokban, közösségekben. Az ünnep szimbólumai is e lelki készülődést, ráhangolódást segítik, teszik meghitté, s ráirányítják figyelmünket belső tartalmára, hogy befogadjuk az embernek szánt üzenetet, az örömhírt. Köztudott: „az adventi koszorú formája Isten örökkévaló szeretetét jelképezi, az örökzöld ágak a reményt és az életet, a gyertyák pedig a növekvő fényt, Jézus eljövetelének közeledtét. A négy gyertya a hitet, a reményt, az örömöt és a szeretetet hivatott hirdetni”.
Még egy harmonikus, biztonságot adó, értékekre figyelő, azokat megbecsülő közegben is elsődleges fontosságú, hogy megadasson a négy gyertya üzenetének megélése. Ott, ahol mesterségesen, előre megfontoltan és kitervelten szítják az ellenségeskedést, ahol az támad, akinek a biztonság, a védelem, a társadalmi béke szavatolása lenne a kötelessége, nem tehetünk mást, mint összekapaszkodunk, s erőt merítve a közösségben munkáló, belőle sugárzó akaratból éljük meg az ünnep varázsát, bizonyosságot téve, hirdetve a hit, a remény, az öröm, a szeretet élő valóságát.
A hit több mint puszta tudás. Mert nem hivalkodik, nem harsány, nem akar mások fölé emelkedni, lehetetlen rosszra használni, nem tör hatalomra.
A remény néha fontosabb a bizonyosságnál. Mert a szívből fakad, nem lehet meg- és betiltani, félremagyarázni, rákényszeríteni másokra.
Az öröm jobban táplálja a lelket a vígságnál. Mert minél többfelé osztod, annál több lesz belőle. Magasba emel, jobbá tesz.
A szeretetnél, ha önzetlen, nincs nagyobb érték. Mert az öröm forrása, a remény éltetője, a hit megtartója.
Karácsony fényei gyúlnak. Ilyenkor minden lehetséges. Mert a csodához nem kell más, mint tiszta szív, jobbító szándék, önzetlen tett, mindent legyőző akarat.
Örömhírt zeng a csillagszóró ég.
Táplálja a hit, megtartja a remény, lobogtatja az öröm, s szerteviszi a világban a szeretet.
Megszületett.
Horváth Sándor
