Vadászataim során én is tanúja voltam olyan dolgoknak, melyeket, ha nem magam tapasztaltam volna meg, el sem hinnék. Egy ilyen eset történt évekkel ezelőtt a tavaszi dúvadirtás során.
Stók Lajos
Akkoriban nagyon fájt a derekam, és csak azért mentem el a fiúkkal a Tisza-parti füzesekbe szarka- meg szürkevarjúfészket keresni, mert én voltam a felelős. Épp a töltés tetején mendegéltünk fölfelé a Tisza partján, mikor előttünk vagy kétszáz méterre egy tavacskán nagy folt vadkacsára lettünk figyelmesek. Mivel a kacsaszezon réges-rég lejárt, nem is gondoltam arra, hogy egyet is elejtsünk közülük. Megálltunk, és távcsővel nézegettük a szárnyasokat. Feltűnő volt, hogy nagy részük gácsér.
Társaim sóvárogva pillantottak rám, vajon mit szólnék hozzá, ha netán egyet-kettőt kiemelnének a társaságból. Mivel még csak március eleje volt, és nem akartam kedvrontó lenni, mondtam a fiúknak, hogy próbálják meg becserkészni a kacsákat. Társaim olyan vadászok voltak, hogy ha bármilyen problémám akadt, mindig a segítségemre siettek. Ha másik járásba kellett utazni bevásárolni sót az etetőkbe, sem az idejüket, sem gépkocsijukat nem sajnálták, nem beszélve az üzemanyagról. Az etetők feltöltésével is mindig elöl jártak. Egyszóval, úgy gondoltam, ha kedvük van, hadd próbálkozzanak.
El is kezdődött a kacsák körbekerítése, ezt én messziről, távcsövön át néztem mosolyogva.
Tudtam, hogy nyílt területen lehetetlen lesz megközelíteni a kacsákat.
Kis idő múlva, mikor majdnem lövéshez jutott volna valamelyikük, a kacsák fölröppentek. Az egyik barátom, aki a legjobban sóvárgott a vadkacsa-pecsenyére, rájuk lőtt, és bizony jó magasból egy szép gácsér elkezdett zuhanni. Távcsövön át láttam, hogy a társunk felveszi a kacsát, és illedelmesen egy műanyag zsákba teszi. El is indult a mi irányunkba. Mire hozzánk ért, a zsák tiszta vér lett belülről. „No, ezt jól szétlőtted – mondtam neki. – Legalább mutasd meg a többieknek, hogy néz ki egy tavaszi kacsa. És ha nem akarod, hogy megbírságoljalak, mindegyikünknek jössz egy áldomással.” Természetesen mindezt nagy nevetés mellett és viccelődve mondtam.
Barátom minden további nélkül kiborította a zsák tartalmát a fűre. Nézegettük innen is, onnan is. Szép gácsér volt. Egyszer csak a mi gácsérunk megmozdult a füvön, elkezdte forgatni a fejét, majd hirtelen szárnyra kapott.
Nem tudom, milyen képet vághattunk hozzá, de a barátom, akinek a véres zsák még mindig a kezében volt, még a száját is eltátotta.
Mi pedig csak néztük bambán, hogy repül a kacsánk az ukrán–román határ felé.
Én szólaltam meg először: „Pista, ne tedd el a zsákot, tartsd tovább!” „Miért?” – kérdi tőlem. „Mert lehet, hogy visszaszáll a kacsád a zsákba.” No, erre kitört a kacagás a társaságból, dőltünk a nevetéstől. És mivel tudtam, hogy a felesége minden vadászat után számon kéri tőle, mit lőtt, mondom neki, a zsákot ne dobd el, vidd haza, és mutasd meg az asszonynak, hogy volt kacsa, nincs kacsa, és különben is a románoknak is enni kell valamit, nemde? Ez az eset, ha nem láttuk volna legalább tizenöten, azt mondhatnák, kitaláció. Pedig így történt. Azóta is, ha valamelyikünk kacsát lő, a jelenlevők közül mindig megjegyzi valaki: „Jól kösd be a zsákot!”
Történt egy másik hasonló eset is. Mint kisgyerekek a Mikulást, úgy vártuk mi, vadászok, az őszi hajtóvadászatot. Nálunk apróvadra évtizedek óta november első vagy második vasárnapján esedékes a vadászat. A fácánvadászat már néhány éve október első vasárnapján kezdődik, de nyúlra, rókára csak novemberben lehet lőni.
Azon a bizonyos napon is izgatottan vártuk a pirkadatot, hogy megkezdhessük az első hajtásokat.
Köztudott vadászberkekben, hogy ilyenkor van a legnagyobb esély a kívánt vad elejtésére.
A vad még nyugodt, nincs űzve, még tartja saját lakóhelyét. Nem tudom, ki hogy van vele, de én imádom hallgatni a vadászkutyák csaholását a hajtáskor, nekem ez többet ér bármilyen apróvad elejtésénél. Mikor elkezdődik a hajtás, zeng a Tisza-parti füzes. Azért a Tisza-parti, mert erdei vadászatokra már jó pár éve nem szoktunk kopókutyákat vinni, hogy ott ne űzzék feleslegesen a vadat.
Így volt ez ezen a napon is. Verőfényes, de fagyos reggelen elkezdődött az első hajtás. Arra gondoltam, hogy ilyenkor már jó a róka bőre, és nagyon bizakodtam benne, hogy a ravaszdi azt az útvonalat fogja választani menekülésül, ahol az én standom van. Igaz, úgy vagyunk vele, hogy mindenki a legjobb helyet szeretné megkaparintani, de ez nem mindig sikerül. Ahogy a hajtók elengedték a kutyákat, máris nagy csaholásba kezdtek. Tőlem úgy hatvan méterre, a jobb oldalamon álló puskás társam lassan emelte fel a fegyverét, és kisvártatva el is dördült a lövés, majd még egy. Láttam, hogy a társam odafut, és fölemel egy igen szép rókát, és jelezve, hogy eltalálta, meg is rázta, hogy én is lássam, majd visszatért eredeti helyére.
A hajtásban több lövés nem esett, így hát kezdtünk szedelőzködni, hogy a megbeszélt helyen bevárjuk egymást. Már mindnyájan együtt voltunk, mikor a rókát lövő társunk közeledett, nyakánál fogva hozta a zsákmányát.
Kipirult arccal mutatta, milyen szép állat, rázogatta, majd ledobta a földre. Ebben a pillanatban a róka lábra kapott, és uzsgyi, elszaladt abba az irányba, ahonnan hozták.
Csak álltunk tátott szájjal, szólni sem tudtunk. „Ne búsulj! – mondom a barátomnak – Jövő vasárnap megtaláljuk.” Kitört a nevetés. Ilyenkor már mindenki okos, mondogatják egymásnak, hogyan is kellett volna, olyan is volt, aki azt mondta, ha legközelebb lő valamit, kösse meg egy madzagra, és nem fog elszaladni. Az is furcsa volt, hogy sem a rálövés helyén, sem ott, ahova a barátom ledobta a rókát, nem volt semmi vérnyom.
Ilyen a vad. Az utolsókig küzdeni fog az életéért, és ha kell, egy egyszerű vadnyúl is szembeszáll az emberrel, ha nincs lehetősége a menekülésre. A róka eseténél is, ha nem lettünk volna olyan sokan, bizony nehéz lenne elhinni, hogy valóban megtörtént.
Nemrégiben hallottam egyik ismerősömtől egy ehhez hasonló esetet. Csak ez egy komolyabb vaddal esett meg, és rosszabbul is végződhetett volna. Egy disznóvadászaton az egyik vadásztársnak sikerült egy igen szép kant elejteni.
A társaság megvárta, míg mindannyian összegyűlnek, hogy közös fotót készítsenek a trófeás vaddal. A fotók el is készültek annak rendje s módja szerint. Mindezek után a fegyvereket kiürítették, és egy fához támasztották. Míg a társaság tagjai el voltak foglalva saját ügyes-bajos dolgaikkal, addig a disznót magára hagyták, hogy majd ebéd után elrendezik a sorsát. Egyszer csak valamelyikük felkiáltott: „Fiúk, a disznó fut elfelé!” Néhányan tréfának vették a dolgot, csak akkor eszméltek fel, hogy igaz, mikor az egyik vadász, aki a legközelebb állt a fegyverekhez, gyorsan csőre töltött egy sörétes puskát, és két lövést még utána eresztett a már messze rohanó disznónak.
Hasztalan volt mindenféle utánkeresés, nyomozás, próbálkozás, a disznóból csak a fénykép maradt meg. Meg is értem, hogy ilyesmikkel nemigen dicsekszünk. Ilyen esetekben csíphető nyakon a figyelmetlenségünk. A humor csak egyik része a dolognak. Minden esetben meg kell győződni arról, hogy a vad valóban kiadta-e a lelkét, avagy csak pillanatnyi idegsokkot kapott. Az is előfordulhatott volna, hogy épp fényképezés közben kap erőre a kan, és közéjük rohan ijedtében. Több emberben is kárt tehetett volna.
Ilyen és hasonló esetek gyakran előfordulnak a vadászatokon. Sokan ezért is szeretik.
