Elment az Ungvári Zakarpattya örökös csapatkapitánya. Amint arról már szomorú hírt adtunk, életének 51. évében, tragikus hirtelenséggel életét vesztette a kárpátaljai labdarúgás egyik korszakos egyénisége, Olekszandr Kohutics.
A kiváló középhátvéd, az örökös nyolcas a munkácsi járási Beregrákosról indult, és lett az Ungvári Zakarpattya legendás csapatkapitánya. Kohutics – minden versenysorozatot számítva – 457 alkalommal lépett pályára szeretett klubja színeiben. A rekordot a hetvenes évek sikercsapatának tagja, Jurij Csirkov tartja 471 szerepléssel, de már ő sincs az élők sorában. A sors fintora, hogy Kohuticcsal egyetemben szintén a napokban hunyt el gyerekkori első edzője, a munkácsi Horváth Emil.
A KISZó emlékezés gyanánt egykori csapattársát, a csapi születésű Volodimir Ovszijenkót kérte meg egy kis közös nosztalgiázásra. Az ukrán élvonalban és a Nyíregyházával a magyar NB I-ben is megfordult kapus jelenleg a kisvárdai akadémián kapusedző az U17-es és U19-es csapatoknál. A futballberkekben Öcsiként ismert sporttárs így idézte fel a mindenki által Kohutnak becézett játékos emlékét:
– Nyolc évvel vagyok fiatalabb, mint ő. Amikor a kilencvenes évek elején a csapathoz kerültem, tartottam az idősebb társak zrikáitól, de semmi ilyesmiben nem volt részem. Az első évemben alig mertem a nagy öregekhez szólni, Vaszil Martinenkót például még a pályán, meccs közben is apai utónevén, Volodimirovicsként szólítottam. Kohut igazi vezéregyéniség volt, nagybetűs kapitány, akire hallgattak a többiek. Mindenkihez volt egy-két jó, bátorító szava. Ma már nagyon ritkák az ilyen típusú csapatkapitányok, amúgy is sokat változott a foci a mi időnkhöz képest. Manapság olyasmik is megtörténnek az öltözőkben, amit 20 évvel ezelőtt elképzelni sem lehetett. Kevesen tudják, csak mi, egykori társak, hogy nagyon nehéz volt cipőt találni neki, olyan kisméretű volt a lába, 36-os vagy 37-es, ha lehetett. Kohut országos hírű, ismert játékosként is barátságos, közvetlen volt, elegáns védőmunkája mellett védhetetlen szabadrúgásai tették igazi közönségkedvenccé. Emlékszem, egy Cserkaszi elleni bajnokin ott volt az édesanyja is, akit születésnapja okán a klub virágcsokorral köszöntött. Kohut azt a meccset két remekbe szabott, ficakos szabadrúgásgóllal döntötte el a mi javunkra, így köszöntve fel az anyukáját, aki nagyon gyakran járt ki a fia meccseire. Velem külön is foglalkozott, edzések után sokszor kint maradtunk, a szabadrúgásokat gyakoroltuk – ő minél pontosabban rúgni, én pedig valahogy kivédeni…
