Nyolcvanhetedik életévében elhunyt Erbach György beregszászi labdarúgó, edző és sportvezető. Korábbi írásunkkal emlékezünk rá!
Soha nem futballozott a profik között, nem nyert nagy tornát, pedig még Kalocsay Géza is fényes jövőt jósolt neki. Nem így lett Erbach György neve mégis egybeforrt a beregszászi labdarúgással, az elmúlt több mint fél évszázadban volt játékosként, edzőként és klubigazgatóként is mozgatórugója a helyi focinak.
A futball iránti rajongás atyai örökség. Gyuri bácsi – ahogy a Bereg-vidéki futballberkekben ismerik – édesapja, Erbach Géza balszélsőként a Beregszászi Futball és Tenisz Clubban (BFTC) vált ismertté, olyanokkal focizott együtt, mint Kalocsay Géza, Ortutay Béla, Váradi Lajos és még sorolhatnánk.
– Csapattársa, Kalocsay Géza – a Kacsának becézett egykori magyar válogatott balszélső – egy alkalommal a következőket mondta édesapámról: „Hosszú labdarúgó-pályafutásom alatt kevés olyan technikás és sokoldalúan képzett játékost ismertem, mint Erbach” – emlékezett vissza Gyuri bácsi a náluk oly sokszor megfordult legenda szavaira. – Kalocsayhoz hasonlóan édesapámat is invitálták vezető budapesti klubokhoz, de nemet mondott, valószínűleg miattam mondott le a fényes futballkarrierről. Ugyanis nem szeretett volna atyai gondoskodás nélkül hagyni. Miután szögre akasztotta a stoplist, edzőnek állt, irányításával a Zirka, majd a Mebelscsik többször is érmes helyezést ért el a megyei bajnokságban.
Az édesapa nem hazudtolta meg önmagát, az edzésekre és meccsekre is magával vitte az akkor még hátulgombolós Gyurikát. Az, hogy a fiú az apa nyomdokaiba lép, egy percig sem volt kétséges. Tehetségét már a kárpátaljai megyei iskolaválogatottban megcsillogtatta, az együttes meghatározó játékosa volt. Később, apja irányítása alatt, a Zirkábán is futballozott, fedezetként (ma – középpályás) játszott. Tizenhét évesen átigazolt a nagynevű Kolhoznyikba Vég Bertalan edzőhöz. Csapata 1952-ben elhódította a vidéki együttesek bajnoki címét. Pár hónap múlva pedig a Kolhozista Sportegyesületek országos bajnoki címét és a kupát is elnyerték.
– Tartottam egy kicsit attól, hogy a fater majd keményebben fog, mint a többieket, de szerencsére nem így történt. Nála nem volt kivételezés se így, se úgy – idézte fel. – Szerencsésnek mondhatom magam, hisz mindig nagy tehetségű futballistákkal játszhattam egy csapatban. Volt kire felnézni.
A technikás beregszászi fiatalembert 1954-ben először a kelet-ukrajnai Ordzsonikidze bányászcsapatba, majd a poltavai Kolhoszpnikba csábították. Előbbihez bányászemlékek, utóbbihoz egy affér köthető.
– Az Ordzsonikidze, egy nagy állami bányászvállalat együttese volt, a focisták pedig alkalmazásban álltak, amiért a fizetést kapták – meséli. – így két, háromnaponta mi is leereszkedtünk a tárnába, csak úgy a látszat kedvéért. Én például a főnökkel jártam föl-alá, közben pedig az aktatáskáját hurcolásztam utána. Link társaság volt itt, így örültem, amikor továbbállhattam Poltavába. Csapatunkban én voltam a legalacsonyabb, ennek ellenére egy alkalommal, amikor Ivano-Frankivszkban (akkor – Sztanyiszlav) szerepeltünk, az ellenfél legmagasabb játékosát kellett fognom. Az edzőm mérkőzés előtt azt mondta: ne engedjem fejelni, ha szükséges, fogjam a gatyájánál. A mérkőzés hevében, amikor az edzői tanács szerint cselekedtem, a hórihorgas csatár magyarul rám mordult: „Te taknyos, mit csinálsz”. Erre kétségbeesetten kikiabáltam a mesternek, „hisz ez magyar”. Nem baj, akkor is fogd a gatyáját, jött a válasz. Csak később derült ki, hogy az említett játékos az a Beca József volt, aki a szovjet válogatottal 1956-ban olimpiai bajnok lett.
1955 novemberében besorozzák a szovjet hadseregbe, ám a kiképzőtábor helyett a lembergi katonacsapat (SZKA) sportbázisára vezénylik. Három évig volt a klub tagja, a szovjet bajnokság másodosztályában játszott a kijevi Dinamó későbbi sztárjátékosával, Vaszil Turjancsikkal, akivel még a megyei ifjúsági válogatottban szerepelt együtt. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc megakasztotta futballpályáját, ‘56 novemberében, mivel tudták, hogy magyar, tolmácsként Debrecenbe vezényelték.
– Fegyvert nem kaptam – mondta a történtekkel kapcsolatban. – Főleg a hivatalokban kellett fordítanom. Egy alkalommal viszont a Debrecen főterén található postahivatalba küldtek be, ahol fiatal fegyveresek barikádozták el magukat. Még ma is tisztán emlékszem, ahogy 14-15, mindenre elszánt forradalmár rám szegezte fegyverét. Feltartott kézzel közelítettem és jeleztem, hogy nincs fegyverem. Elmagyaráztam nekik, hogyha megadják magukat, akkor békében elmehetnek. így is tettek, és az oroszok elengedték őket. A forradalmat leverték, engem pedig visszaküldték focizni. Egy évre rá súlyos lábtörést szenvedtem a Harkiv elleni meccsen. Több hónapnyi lábadozás után ugyan felépültem, de már nem voltam a régi. A katonakönyvemben ennek ellenére is olyan nem mindennapi beírás szerepel szakképesítés címszó alatt, hogy: labdarúgó.
A leszerelést követően a Lembergi Testnevelési Főiskola labdarúgóedzői szakán kezdte meg tanulmányait. Végül levelezőn végezte el az intézményt ugyanis visszatért Beregszászba korábbi anyaegyütteséhez, a Kolhoznyikhoz, párhuzamosan tanítani és edzősködni kezd.
– Sem én, sem a csapat nem volt a régi, ennek ellenére 1962-ben elhódítottuk a megyei kupát – meséli. – Sőt én szereztem a győztes gólt. Visken játszottunk és nagyjából 30 méterről kaptunk egy szabadrúgást, és én álltam a labda mögé. Mielőtt nekiiramodtam volna, Gácsi Béla edző a partvonalról odakiáltott: „Gyuri rúgd rá!” Nem hezitáltam, kapura küldtem és óriási gól lett. Az ellenfél játékosai, de még mi is csak pislogtunk. Végül ez az egyetlen találat döntött a javunkra. Rövid idő után végleg szögre akasztottam a stoplist, és apám nyomdokain járva edzősködni kezdtem. Sikert értem el a beregdédai, beregardói, mezővári együttesekkel, amelyek a megyei bajnokságban szerepeltek. Utóbbi gárda a vezetésem alatt 1965-ben megszerezte a megyei Téli Kupát.
Az ezredfordulót követően Erbach György a sikerhalmozó Beregvidéki FC klubigazgatójaként tevékenykedett. A futballtól soha nem távolodott el, civil életben is maradt a sportnál, foglalkozásában a testnevelésre tette fel az életét. A Beregszászi Egészségügyi Collegeban tizenkettőt, a Szolgáltatási Líceumban harmincnégy évet húzott le tornatanárként. 2012-ben 76 évesen vonult nyugállományba tanári pályáról igen, viszont a futballtól még évekig nem tudott elszakadni.
Szabó Sándor
