Látogatás az Ilosvay család gyermekotthonába.
Vidékünkön hosszú évek óta van lehetőség elhagyott gyermekeket felnevelni, örökbe fogadni, családi típusú otthonokban gondozni. E felelősségteljes missziót segíti immár két évtizede a Sámuel Alapítvány. Engem mindmáig lenyűgöz azoknak a szülőknek a döntése, akik idegen gyerekeket visznek haza, és sajátjukként szeretik őket. Felnézek rájuk, és minden tiszteletem az övék, hiszen erre csak nagyon kevesen képesek.
Hegedűs Csilla
A beregszászi Ilosvay Mária és párja, Attila közel negyed évszázaddal ezelőtt, pontosan 24 éve döntött úgy, hogy három saját gyermekük mellé elhagyott gyermekeket fogadnak magukhoz, hogy ők is igazi, szerető családban nőhessenek fel. A családdal gyakorlatilag azóta baráti kapcsolatban vagyok, az összes fogadott gyereket ismerem, és bizony, akárhányszor ülünk le beszélgetni, a fentebb leírtakat érzem, hiszen Marika és Attila alázattal, türelemmel, és sok-sok szeretettel neveli az árvaházakból elhozott gyerekeket.
– Mint a számok is igazolják, amikor mi belevágtunk a családi típusú gyermekotthon működtetésébe, a Sámuel Alapítvány még nem jött létre, de később mi is csatlakoztunk hozzájuk, és az első gyermek, akit már az ő közbenjárásukkal hoztunk haza, az akkor egyéves Márton volt – emlékezett vissza Marika.
– Ilyenkor megszületik a kérdés, ha már volt három egészséges gyerekük, miért döntöttek úgy, hogy melléjük még számos csemetét hazavisznek?
– Úgy véljük, hogy ez nem foglalkozás, nem munkahely, hanem hivatás. Tulajdonképpen egy régi álmom vált azzal valóra, hogy megnyitottuk a gyermekotthont. Ekkor Attila hat-, Henrietta három-, Dániel pedig egyéves volt. Az első gyerek, Fruzsina a családba érkezésekor egyidős volt Dániellel, és ők valóban úgy nőttek fel, mint az igazi testvérek. Mind a mai napig szoros közöttük a kapocs, megmaradt a testvéri szeretet. Aztán jöttek sorban a gyerekek, hiszen tízzel működhetett a gyermekotthon. Annak idején az egyéves Levente lett volna a tizenegyedik, amit nem akartak engedni, de én ebbe nem nyugodtam bele, ugyanis a kisfiú nagyon belopta magát a szívembe, ezért úgy döntöttünk, hogy őt, isteni sugallatként örökbe fogadjuk – mondta, miközben mosolygott a végig mellettünk ülő most már kiskamaszra. Ám tudni kell, hogy Levente és Márton fogyatékkal születtek, Levente nem beszél és sok egyéb rendellenessége van, de jó gyerek. Márton viszont az utóbbi években egyre agresszívabb, idegrendszeri problémákkal küzd, ezért állandó gyógyszeres kezeléssel éli a mindennapjait.
– Mi ad önöknek erőt nap mint nap ahhoz, hogy megküzdjenek ezeknek a gyerekeknek a nevelésével, gondozásával?
– A Jó Isten ad erőt, ez biztos. Erőt ahhoz, hogy szeressünk, hogy türelmesek legyünk, hogy minden napot újra tudjuk kezdeni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nem fáradunk el, s azt szeretnénk, ha mindez megváltozna. Amikor még csecsemők voltak, bíztam a változásban, de most már tudatosult bennem, hogy nem lesz változás, sőt, az állapotuk romlani fog. De mindezek ellenére minden reggel újult erővel kelünk fel, bár tudom, hogy ugyanazt a napot kezdjük el, mint tíz évvel ezelőtt.
Marika amellett, hogy édesanya, ápoló és gondozó, háziasszony, cukrászattal is foglalkozik, és szeptembertől immár a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán oktatja is azt. Isteni finom tortákat és fagylaltokat készít, amivel ugyancsak kitűnik az átlag családanyák közül.
– Mindig is szerettem süteményezni, de rendelésre úgy tíz éve készítek tortákat és süteményeket. Ez persze még több munkával jár és időigényes is egy-egy több kilós torta elkészítése, de én nem az a típus vagyok, aki feladja, sokszor erőmön felül végzem a feladatokat. Vannak napok, mint például a mai is, amikor kora reggel hozzáláttam a fagyikészítéshez, aztán ebédet főztem, és még takarítanom is kellett, vagyis mindent egyszerre. Most viszont jön pár pihenős hét, ugyanis a gyerekek táborba mennek, így ők is és mi is kikapcsolódunk kicsit – jegyezte meg.
Az eltelt évek alatt sok gyerek kirepült a családi fészekből, családot alapítottak, de mindig visszatérnek, immár a párjaikkal.
Ilosvayék pedig örömmel fogadják őket, hiszen, mint ahogy Marika elmondta, tulajdonképpen egyikőjük sem hagyta el a családot, a ház, ahol felnőttek, az övék is, a sajátjuknak tudják.
– Vér szerinti gyermekeink közül a nagyobb fiunk, Attila és Henrietta lányunk él boldog házasságban, illetve Fruzsinának is bekötötték már a fejét. Attiláéknál eddig két unokánk született, Boróka szeptemberben lesz hároméves, Bendegúz egyéves. Csodálatos érzés nagyszülőnek lenni, mert csak a szeretgetés a mi „feladatunk”, ami hatalmas boldogsággal tölt el. Az itt hosszú éveket eltöltő Viktóriánk három éve Magyarországon dolgozik, már neki is komoly barátja van. Márk másodéves a Sárospataki Teológián, őrá nagyon büszkék vagyunk, Máté pedig Szlovákiában dolgozik. Sajnos már csak karácsonykor gyűl össze az egész család, de olyankor férjekkel, feleségekkel, barátokkal együtt 26-an üljük körül az ünnepi asztalt.
– Most ismét egészen kis gyermekek szaladgálnak itt. Ők mikor kerültek önökhöz?
– Hat évvel ezelőtt egyfajta váltás zajlott le minálunk, szinte egyszerre váltak nagykorúakká a lányaink és fiaink, akik helyett újabb gyerekek érkeztek. Őszintén megmondom, gondolkodtunk a párommal, hogy folytassuk-e ezt, de úgy éreztük, van még bennünk elég erő a folytatáshoz, ahhoz, hogy néhány gyermeknek még esélyt adjunk a családban való nevelkedéshez. Így először Rebekát hoztuk el négyévesen, most 11 éves, aztán fél éven belül jött a két Horváth-fiú (11 és 12 évesek), majd a tízéves Zsombor és a hétéves Lili. Őket is, mint az elődeiket, igyekszünk megtanítani arra, hogy bizony-bizony vannak kötelességek, a lecke megírása mellett például be lehet segíteni a ház körüli munkákba, megetetni a kutyát, vagy segíteni apának a kertben, az udvaron.
Fontos dolgok ezek, mert azt szeretnénk, hogy ha kikerülnek az életbe, ne érje őket sok kellemetlen meglepetés.
Beszélgetésünk során egy nagyon érdekes dologra derült fény. Marika elárulta, a gyerekeknek ő ad tetszés szerint keresztnevet, de csak otthon nevezi úgy őket, például az iskolában a füzetre már a hivatalos nevüket írják. Így lett Horváth Károlyból Ábel, Horváth Vitalijból Bence, Murzsó Szabinából Rebeka.
Az Ilosvay házaspár feje sem lett fiatalabb, időszerű a kérdés, meddig vállalnak még gyerekeket? Én is kíváncsi voltam erre…
– Tizenhat gyereket fogadtunk a családunkba, de úgy érezzük, a most itt lévőket még felneveljük, és aztán befejezzük. Befejezzük, mert úgy hisszük, a Jó Isten is így akarja.
Büszke leszek rá, hogy sikerült az álmomat megvalósítani, gyerekekkel foglalkozhattam, szeretetet adhattunk nekik.
Megtaníthattuk nekik, hogy lehet egymást szeretni, tisztelni. Az Úr az elmúlt években támogatta és egyengette az utunkat, és biztos vagyok abban, hogy a hátralevő években sem engedi el a kezünket, mint ahogy a Sámuel Alapítvány sem. A mai napig mindenben számíthatunk az alapítványra, legyen szó a gyerekek egészséges neveléséről vagy egyéb támogatásról. Úgy érezzük, hogy általuk egy atyai kéz van a családunk felett.
