Mikor lehet ennek a háborúnak vége? │KISZó-háttér

Moszkvában álreferendumokra készülnek, Kijevben a megszállt területek visszafoglalására összpontosítanak

Lassan fél éve lesz annak, hogy Oroszország megpróbálta lerohanni Ukrajnát, de Kijev gyors kapitulációra vonatkozó terve elbukott. Azóta is dörögnek a fegyverek, az agresszor változtatott eredeti elképzelésén, lépésről lépésre próbál területeket szerezni, az ukrán hadsereg pedig hősiesen küzd a világ második legerősebb haderejeként számon tartott orosz sereg ellen. Hogy meddig fog tartani ez a pusztító háború, mikor és miként érhet véget ez a szörnyűség, az számtalan tényező függvénye.

Dunda György

De miért is robbant ki e háború, mi indokolta Oroszország részéről ezt a példátlan brutalitást? Mielőtt belemennénk a kiváltó okok boncolgatásába, fontos rögzíteni: nincs olyan körülmény, ami magyarázatként szolgálhat a putyini agresszióra. A háború megindításakor Moszkvában azzal érveltek, hogy szeretnék felszabadítani az ukrán népet a kijevi „náci” hatalom uralma alól, valamint kötelességük megvédeni az ország területén élő több milliós orosz kisebbséget.

Egyik orosz narratíva sem állja ki az igazság próbáját. A jelenlegi kijevi vezetés legitim és demokratikus választások nyomán került hatalomra.

2019-ben Volodimir Zelenszkij államfő és pártja, a Nép Szolgája soha korábban nem látott erős támogatottsággal szerzett abszolút többséget. Ha valaki nem is ért egyet a „zöldek” politikai-társadalmi irányvonalával, legitimitása megkérdőjelezhetetlen. Mint ahogy az orosz kisebbség emlegetett elnyomása sem jogosít fel senkit külső katonai beavatkozásra. Az orosz ajkúak védelme érdekében történt katonai fellépés egyébként is álszent dolog, hiszen éppen az orosz haderő bevonulása késztetett több millió orosz ajkú embert arra, hogy nincstelenként menekülnie kelljen addigi lakóhelyéről. Milyen „felszabadítás” az, amikor porig rombolják a házaikat, s civilek ezrei halnak meg az orosz bombázások során?

Valójában másról lehetett itt szó, amikor Moszkvában kiadták a háborús „ukázt”. Sokkal inkább feltételezhető, hogy a Kreml nem kívánta a továbbiakban is ölbe tett kézzel nézni az amerikaiak térnyerését Ukrajnában, ahol 2014-ig ők voltak azok, akik diktáltak. Ugyan a narancsos forradalom révén már 2004-ben is történt egy kísérlet az orosz befolyás megszüntetésére, de akkor még Moszkva hű kiszolgálója, Viktor Janukovics és rezsimje vissza tudta szerezni a hatalmat, az Euromajdan viszont elhozta az akkori oroszbarát rendszer végleges bukását. Az azóta eltelt nyolc év során pedig alaposan átalakult az ukrán társadalmi és politikai rendszer, s ezt bizony most jócskán alábecsülték az orosz fővárosban.

Arra számíthattak, hogy ugyanolyan könnyen átveszik az irányítást, mint tették azt 2014-ben a Krímen és a Donbász egy részén. Ám tévedtek, a Kijev környékéről történő kényszerű visszavonulás erre az egyik legékesebb bizonyíték.

Ugyan most is akadtak kollaboránsok Harkiv, Zaporizzsja és Herszon megye egy részén – ezért kellett távoznia Jurij Bakanov SZBU-főnöknek is –, ám korántsem olyan mértékben találtak hazaárulókra, mint nyolc éve, s mint ahogyan abban most is reménykedtek.

Moszkvában emiatt újra kellett írni a haditervet. Első szándékból nem sikerült Ukrajna elgyengítése, helyette most lassú megroppantása a cél. A megtámadott és kiszolgáltatott ország azonban nem maradt magára. A példátlan orosz agresszióra szankciók sokaságával, Kijevnek nyújtott anyagi támogatással és hatalmas fegyverkészletek átadásával próbálnak válaszolni Nyugaton. Ukrajnának havi 5 milliárd dollárra van szüksége a háborús kiadások fedezésére, de eddig ezt csak részben képes finanszírozni a Nyugat.

Ráadásul félő, hogy a szankciók bumeránghatása miatt a későbbiekben még kevesebb erőforrást lesznek képesek felszabadítani Kijev számára, hiszen egyre nyilvánvalóbb az uniós gazdaságok hanyatlása, a problémák tetőzését pedig a fűtési szezon hozhatja el, hiszen teljesen egyértelmű, hogy Oroszország gazdasági fegyverként tekint az európai gázexportra, amit már most a tizedére korlátozott. A politikai szolidaritás ma még egységesnek tűnik, de az egyes országokban – Nagy-Britannia, Olaszország, Bulgária – bekövetkezett belpolitikai eszkalációk óvatosságra inthetnek más vezetőket is, s a novemberi félidei egyesült államokbeli választások kimenetele is befolyással lehet az orosz–ukrán háborúra.

A nyugati médiákban egyre gyakrabban találkozhatunk háborúkritikus elemzésekkel, amit a hibrid hadviselés részének kell tekintenünk, Kijevben hangsúlyozzák is, hogy ezek a sajtóanyagok az orosz befolyásolás és manipuláció részének tekintendők. És akkor még nem tettünk említést az új válsággócpontokról: Koszovó, Hegyi-Karabah, Tajvan vagy éppen Izrael és a Gázai övezet…

Szakértők szerint ukrán szempontból az hozhat kedvező változást, ha sikerülne a beharangozott ellentámadás révén visszaszerezni egyes területeket, elsőként mondjuk a herszoni régióban. Egyelőre ehhez kevés a fegyverzet, hívta fel rá a figyelmet Mihajlo Podoljak elnöki tanácsadó. A várható ukrán kontratámadás hírére Oroszország is megerősítette a déli fronton állomásozó csapatai létszámát. Egyre több jel utal arra, hogy Moszkva imitált népszavazásokkal akarja rátenni kezét az elbitorolt területekre. Amennyiben ezt meglépik, nincs esély a diplomáciai tárgyalások április eleje óta elakadt folytatására, figyelmeztetett személyesen Zelenszkij elnök.

Ugyanakkor a török közvetítéssel tető alá hozott gabonaexport azt üzeni, nem teljesen reménytelen a felek közötti egyeztetés,

ám az teljesen világos, mindkét félnek engedményeket kell tennie, ám a retorika alapján erre ma még egyikük sem hajlandó. Kijev nem mondhat le területeiről, amit meg a megszállók elfoglaltak, önként onnan nem akarnak távozni. Mindez azt vetíti előre, egy ideig még biztosan tovább ropognak majd a fegyverek, azaz folytatódik a pusztítás, a szörnyűség, s tovább nő az ártatlan áldozatok száma.