Lelkiismeretes, jószívű és erős. Istenbe vetett hite segítette át az élet nehézségein. Huszonöt éve példamutatással próbálja a jó útra terelni a kisgyerekeket. Újdonsült nagymama. A hímzés és a sütés-főzés, a virágok gondozása megnyugtatja, feltölti. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Tóth Tímea, a szernyei református gyülekezet hitoktatója, óvónő.
Simon Rita
– Hogyan lett hitoktató?
– Szernyén az 1990-es években indult a hitoktatás. Egy idősebb néni foglalkozott velünk, 7-8. osztályosokkal. Ő szerettette meg velem Isten igéjét. A templomba Piroska mamámmal jártam. Aztán, amikor 1993-ban elkerültem egy ifjúsági táborba, elfogadtam az Úr Jézust Megváltómnak, és eldöntöttem, én is hitoktató leszek, gyerekeket szeretnék tanítani, hitben nevelni. Barkaszón tanultam a középiskolában, az utolsó években a suli mellett hétvégi oktatásra is jártam, így lettem hitoktató. 1994-ben kaptam meg a képzés elvégzését igazoló bizonyítványt. Onnantól kezdve a szernyei református gyülekezetben tevékenykedem. Vannak olyan gyerkőceim, akiknek a nagymamáját is tanítottam már.
– A családja hogyan fogadta az elhatározását?
– Négyen vagyunk testvérek. Én tapostam ki ezt az utat, egy év múlva a nővérem is csatlakozott hozzám. A családunkban mindenki hívő ember, apukám presbiter volt, tehát a szüleink két kézzel támogattak abban, hogy Isten szolgálatába álljunk.
– Emellett a cigánymisszióban is részt vesz.
– A Kárpátaljai Református Egyház keretében 1991-ben nálunk kezdődött el a cigányokkal való munka. Én hét éve dolgozom a táborban lévő óvodában. Most megcsappant a létszám, 5-7 gyerek van csupán egy csoportban, a maximum 11. Tavaly ezzel szemben majdnem harmincan voltak.
– A fia lelkipásztor, külföldi gyülekezetbe helyezték ki. Ön nem gondolkodott azon, hogy elköltözik?
– A fiam Sárospatakon tanul a teológián, hatodik éves hallgató. Örülök, hogy Ádám az Úr szolgálatában áll, holott eleinte megpróbáltam lebeszélni, mert tudtam, hogy akkor távol lesz tőlem. A menyem az évfolyamtársa. Tavaly kihelyezték őket Horvátországba, ott segédlelkészként szolgálnak. Négy hónappal ezelőtt született meg a kisunokám. Abigél nagyon jó baba. Habár nagyon hiányoznak, és a fiam is felajánlotta, hogy kimenjünk hozzájuk, én mégsem szeretném itthagyni a közösségünket. Itt él anyukám és az anyósom is. A lányom, Emese Nagydobronyban végezte el a szakácsképzést, nyaranta külföldön dolgozik. Én is szeretek sütni-főzni, talán tőlem örökölte ezt a hajlamot.
– A kézműveskedést viszont nem viszi tovább.
– Hímezni nem annyira szeret. Anyukámmal kézimunkázunk. Édesanyám annak érdekében, hogy kiegészítse a családi kasszát, varrt. Amikor sok volt a munkája, akkor én is segítettem neki, és megszerettem a hímzést. Azóta sokat foglalkozom ezzel. Megnyugtat, eltereli a gondolataimat, és nekem is jól jön a fizetéskiegészítés. A férjem már 16 éve itthagyott minket. Munkácson dolgoztam, de miután megözvegyültem, haza kellett jönnöm, hogy az 5 és 7 éves gyerekem mellett legyek. Olyan munkát kerestem, ami nem igényel utazást és nem kell éjszakázni. Az iskolában megnyílt az étkezde, így felvettek oda, 8 éven át dolgoztam szakácsnőként. 2015-ben rákos daganatot találtak a méhemben, megműtöttek Magyarországon. Ezt követően egészségügyi okok miatt már nem végezhettem a korábbi munkámat. Akkor lettem óvónő a cigánymisszióban.
– A sok nehézség ellenére sem ingott meg az Istenbe vetett hite?
– A műtétem előtt ezt az igét olvastam: „Az Úrnak fenyítését fiam, ne útáld meg, se meg ne únd az ő dorgálását.” (Példabeszédek 3,11). Tudtam, nehéz idők jönnek. Viszont mindenki azt mondta, nem is látszik rajtam, hogy beteg vagyok. Én erre csak azt mondtam, Isten igéje adott nekem erőt, hozzá tértem vissza, ha elfáradtam. A férjem elvesztését és a megpróbáltatásokat nem bírtam volna ki, ha Isten nincs velem. A fiam is allergiás asztmás beteg volt kiskorától, sokat szenvedtünk, de Istennek hála átvészeltük.
– Néha az általános tantárgyak elsajátítására is nehéz rávenni a gyerekeket, de mi a helyzet, ha valami olyat kell oktatni nekik, ami megfoghatatlan?
– A hitet senkire sem lehet ráerőltetni, példamutatással lehet elérni, hogy ők is a helyes úton járjanak. Vallom, olyan életet kell élni, hogy Istennek és az embereknek is tetsző legyen. A gyerekek szeretik, ha együtt énekelünk, közösen forgatjuk a Bibliát. A kicsik nem tanulásként fogják fel a dolgot. Olyan boldogok, amikor már egyedül is megtalálnak egy-egy igeverset. Nem az az elsődleges célom, hogy valamit a fejükbe tuszkoljak, hanem az, hogy együtt legyünk, közösségben, jólérezzék magukat, és minél többet halljanak az Úr Jézusról.
– Mi szokta kihozni a sodrából?
– Ha felgyülemlik a sok kis apróság. A gyerekeken nem tudom és nem is akarom kitölteni a haragomat, próbálom visszafogni magam. De amikor már betelt a pohár, olyankor szokott előfordulni, hogy türelmetlenül, lobbanékonyan reagálok bármire.
– Alkalmazkodó?
– Igen, nagyon. Kerülöm a konfliktusokat is. Viszont ha valaki durván szól hozzám, az nagyon rosszul érint, olyankor csak leülök és sírok. Általában hallgatok, nem szoktam visszaszólni.
– Mivel lehet felvidítani?
– Akkor tudom, hogy szeretnek, ha megajándékoznak valamivel. Legyen az bármilyen apróság is. De tavaly például a 45. születésnapomra a szeretteimtől egy mosógépet kaptam, annak nagyon örültem.
– Milyen emberi tulajdonságok dühítik fel?
– Ha valaki flegmán áll a dolgokhoz. Viszont nem szokásom és nem is szeretem megmondani az embereknek, hogy mit és hogyan csináljanak. De az zavar, ha csak félvállról veszik a feladatokat.
