Szerény, alázatos, mélyen hívő. A zenét – ahogyan a közért való önzetlen cselekvést is – nagyszülei, szülei révén, gyerekkorától magába szívta. Belső indíttatásból lételemének érzi a templomi szolgálatot. Mert úgy véli, minél többet ad, annál többet kap vissza. Egy hónapja adott életet harmadik gyermekének, szerinte a jelenlegi háborús helyzetben a babának köszönhetően tudja megőrizni a lelki épségét. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Pónitz Noémi, a Cantus kamarakórus előadója.
Magyar Tímea
– Ki terelte a zenei pályára?
– Tanárcsaládban születtem, de apai nagyszüleim zenészek voltak. Nagyapám Árpa István, az Ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskola módszertantanára volt, Katalin nagymamám pedig zongorista. Nálunk az volt a koncepció, hogy minden intelligens embernek játszania kell legalább egy hangszeren. Nem muszáj, hogy zenész legyen, csak tudjon játszani valamin. Hat évig zongorázni tanultam, de abbahagytam, szívesebben énekeltem kórusokban. Amikor harmadik évfolyamos diák lettem, egy barátom felvetette, hogy ha annyira szeretek énekelni, az egyetem után felvételizhetnék a zeneművészetire. Szüleim mindenben támogattak, csak annyit kértek, hogy fejezzem be az egyetemet, mert a diploma az mindig diploma. Megszívlelve édesanyám tanácsát, így is lett.
– Hosszú volt az út a Cantus-ig?
– Egy éven át különórákra jártam Mihajlo Szvitlik tanár úrhoz szolfézsből. Ő készített fel az elméleti vizsgára, vokált Szvitlana Hlebától tanultam, aki ingyen oktatott három éven keresztül. Nem azért, mintha kivételes tehetségem lett volna, hanem mert gyakran és szívesen jótékonykodott. Nagyon sokat tanultam tőle. Az ungvári egyetem magyar szaka és a zeneművészeti szakközépiskola befejezése után jelentkeztem a Cantus-ba, de épp nem volt hely. A kamarakórusba csak a művészeti tanács elbírálása útján lehet bekerülni. Az énekhangon túl számos szempont alapján döntenek, például hogy alkalmas-e a delikvens az együttműködésre, milyen ember, mennyire elkötelezett stb. Bár a kívülállók számára ez könnyű hivatásnak tűnik, hisz csak ki kell állni a színpadra és énekelni, de valójában e tevékenység jóval összetettebb, megterhelőbb. Szóval meghívtak a nagyobb kaliberű projektjeikbe, bejárhattam a próbáikra, aztán 2011-ben a kórus hivatalos tagjává váltam. Igaz, mindjárt az elején öt évre gyesre mentem a két fiammal, de visszatértem.
– Mit köszönhet a kórusban töltött éveknek?
– Életem legjobb döntésének tartom, hogy ragaszkodtam az énekléshez és jelentkeztem vidékünk elismert művészeti együttesébe. Mert a zeneiskola ugyan ad zenei alaptudást – egyébként karvezetői szakot végeztem –, de az vajmi kevés. Amikor egy profi, huszonegynéhány fős csapattal dolgozol, ahol megtanulsz pontosan intonálva, tisztán énekelni, alkalmazkodni a többiekhez, elsajátíthatod a tapasztaltabb kollégáktól, hogyan kell viselkedni a nézőközönség előtt, közben hatalmas önismeretre teszel szert, fejlődsz. Hisz egészen más egy ötszáz fős filharmóniában és egy vidéki klubban énekelni. Vagy Svájcban előadni egy zeneművet, esetleg itthon egy iskolai fellépésen, mert más a kontingens. Viszont bárhol, bárkinek énekelünk, nekünk mindig a legjobbat kell nyújtanunk. Ettől profi a kórus.
– Maximalistának tartja magát?
– Azt hiszem. Annak ellenére, hogy én csak egy billentyű vagyok a zongorában – egyébként második szoprán vagyok a csapatban, ami azt jelenti, hogy ha két szoprán szólam van, én az alsót énekelem –, mindig igyekszem a maximumot nyújtani.
– Civil szakmáját soha nem gyakorolta?
– Oktatási intézményben soha nem tanítottam, viszont nyelvtanárként egészítem ki a fizetésemet, amit most a háború miatt erősen megnyirbáltak.
– Fel tudja idézni eddigi legemlékezetesebb fellépését?
– Mindegyik koncertben próbálom megtalálni azt, ami megérint. Elsőként az észt Arvo Pärt Te Deumja ugrik be, mely zenekari és kórusmű, a római katolikusok egyik – Téged Isten dicsérünk… kezdetű – imádsága. Latin nyelven adtuk elő a megyei közigazgatás aulájában. Van egy kulmináció a végén. Amikor odaértünk, odakint akkora villámlás, vihar, mennydörgés kerekedett, mintha a természet teljesen egyesült volna a zenénkkel. Beleborzongtam akkor is és azóta is, valahányszor rágondolok.
– Kitől énekel a legszívesebben még?
– Arvo Pärton kívül kedvelem Bachot is, akinek a zenéjét a kórusban szerettem és kezdtem megértettem. De a pörgős Vivaldi is az egyik kedvencem. Amikor a nagyobbik fiam, aki hegedül, Vivaldit kap házi feladatnak, mindig élvezettel hallgatom. A kisebbik egyébként csellózik, folytatjuk a családi hagyományt.
– Férjével három gyermeket nevelnek. Tudatos döntés volt a nagy család vállalása?
– Mivel mindketten nagycsaládból származunk – nekem egy öcsém és egy nővérem, neki egy bátyja és egy húga van –, valahogy egyértelmű volt. Kis korkülönbséggel született a két fiunk – Áron tízéves, Sámuel hét és fél –, Johanna pedig most egyhónapos. Úgy gondolom, hogy a lelki egészségemet a picinek köszönhetem, mert mellette nincs időm a háborúval foglalkozni.
– A párjával hol ismerkedtek meg?
– Egy egyházi gitáros táborban. Eleinte nem vettem komolyan. Ismeretségünk hatodik évében melegedtünk össze és 11 éve kötöttük össze az életünket. József a római katolikus Szent Gellért Kollégiumban nevelő.
– Egy nagy család ellátása nem egyszerű feladat. Mennyire veszi ki a részét a mindennapi feladatokból a férje?
– Nagy szerencsém van vele, mert gyakorlatilag mindent együtt csinálunk, mindenben számíthatok rá. Nálunk nincsenek női és férfi feladatok… Többnyire ő viszi és hozza a fiúkat az iskolába.
– Amikor volt rá ideje, mivel kapcsolódott ki? Miből merít erőt?
– Életem jelentős részét az egyházi szolgálat teszi ki. Kántorkodom az ungvári római katolikus templomban, gyes előtt hétvégenként én szolgáltattam az orgonazenét. De van egy gitáregyüttesünk is, az imaórák, a dicsőítések rendkívül fontosak számomra. Ezek az alkalmak jelentik a doppingot, amikor elfáradok, vagy nem sikerül valami, csak a jó Istennél találom a vigaszomat, a békémet.
– Melyik emberi tulajdonságot szüntetné meg?
– A hazugságot, a köpönyegforgatást.
– El tudja képzelni, hogy az éneklés elmarad az életéből?
– Abszolút, mivel a hang, főképp a női, sajnos hamar elkopik, pláne, ha nagyon igénybe van véve. 45 éves kor körül ez megtörténik. Számítok rá, hogy előbb-utóbb be fog következni és mentálisan készülök rá.
– Van olyan dolog, amiről egy évvel ezelőtt egészen más volt a véleménye?
– Igen, van, amikor azt hittem, hogy a Covidnál már nem lehet rosszabb. Nagyot tévedtem…
– Van bakancslistája?
– Nincs, egy vágyam van, hogy még legalább egyszer eljussak Medjugorjébe, nagyon megérintett a hely.
– Optimista?
– Remélem. Ha letargiába is esek és kinyavalyogtam magam, ismét igyekszem felfedezni az élet napos oldalát.
