Empatikus, barátságos, mely tulajdonságok nélkül nehéz is lenne az ő hivatásában. Nővére példájára választotta az orvoslást, s immár több évtizede gyógyítja nagy elhivatottsággal a betegeket. Maximalista, nem röstell semmilyen munkát, szerinte a lustaság és a semmittevés nagyobb szégyen. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Balogh Ilona nagydobronyi családorvos.
– Mi vitte az egészségügyi pályára?
– Kisdobronyban születtem. A nővérem felvételizett az Ungvári Állami Egyetem orvosi karára, s amikor egy év múlva én is válaszút elé érkeztem, úgy gondoltam, ha neki sikerült, én is megpróbálkozom vele. Így lettünk mindketten egészségügyisek. Ő jelenleg Magyarországon él, áttelepült.
– Hogy alakult a pályája?
– Az ötödik évfolyamon szakosodtam gyermekorvosnak. 1987-ben a Munkácsi Megyei Gyermekkórházban töltöttem a gyakorlatomat. Majd miután lediplomáztam, Nagydobronyba kerültem, s azóta is itt dolgozom. 2010-ig gyermekorvosként tevékenykedtem, ám ekkor jött egy rendelet, mely arra kötelezett bennünket, hogy családorvossá képezzük magunkat. Féléves továbbképzés után családorvos lettem.
– Nyilván nem volt könnyű az átállás, hisz még egy laikus is tisztában van vele, hogy a gyermekgyógyászat és a felnőttek kezelése között elég nagy a különbség.
– Persze meg kellett szokni, hiszen huszonkét évig elsősorban gyerekeket kezeltem. De mivel vidéki orvosként nálunk nem különül el olyan kategorikusan a felnőtt páciensek és a gyerekek gyógyítása –hisz gyakran betérünk a családokhoz, ismerjük a hozzátartozók kórtörténetét stb. –, nem okozott nagy gondot a váltás. Persze a szívem mélyén örökké gyerekorvos maradok. Mivel ők néhány nap alatt felépülnek, a velük való együttműködés nagyobb sikerélmény. Még csak az ajtóban állok és már látom, hogy jobban vannak, s ez örömmel tölt el. Míg a felnőttek többsége krónikus panaszokkal küszködik, és sokan az orvosi utasítást sem tartják be, így náluk jóval hosszabb folyamatot igényel egy-egy probléma megszüntetése.
– Hogy áll a páciensekkel való szerződéskötés, melyre az egészségügyi reform keretében kötelezték a családorvosokat?
– Eddig a négy családorvos felosztotta egymás között a települést, ám most mindenki azzal a családorvossal lép szerződésbe, akivel szeretne. Nálunk is zajlik a folyamat.
– Család, gyerekek?
– Van egy lányom, akinek már saját családja van. Tanárnő a Nagydobronyi Középiskolában. A pici unokám, Sándor egyéves múlott, a nagyobbik, Tamáska, ötéves. Egy háztartásban élek velük, így hála Istennek mindennap láthatom őket. Besegítek a gyereknevelésbe, mert nem könnyű ma két picivel. A férjem sajnos öt évvel ezelőtt elhunyt.
– Sok szakmabeli külföldre vándorol. Önben nem merült fel ez a gondolat?
– Felmerült, de családi okokból kifolyólag maradok. A szomszédos Kisdobronyban él a beteg édesanyám, akiről gondoskodnom kell, no és itt vannak az unokák…
– Melyek a kedvenc alkalmai a gyerekekkel?
– Mindent szeretek, az etetést, a játszást, a mesélést. Gyakorlatilag mindenben részt veszek és ez nagy boldogsággal tölt el.
– Amikor fáradtan tér haza egy munkanap után, mi kapcsolja ki?
– Nincs különleges hobbim, viszont szeretek keresztrejtvényt fejteni, tévézni. De amióta megszülettek az unokák, minderre nem sok lehetőségem van, a kicsik kitöltik minden percemet. Ezenkívül nem én osztom be az időmet, hisz bármikor, akár az éjszaka közepén is hívhatnak a pácienseim. Szerződésre léptek velem, megbíztak bennem, így kötelességem segítséget nyújtani számukra. Itt csak a legritkább esetben hívnak mentőt az emberek.
– Szakmájából kifolyólag nem félti túlzottan az unokáit?
– Dehogynem. Túlöltöztetem, túlbugyolálom őket. Amikor először rajtakaptam magam ezen, egy időre taktikát változtattam, és próbáltam megedzeni őket. De bizony mindig megbetegedtek. Persze lehet, hogy csak én vagyok túl aggódó. Ez valószínűleg abból fakad, hogy nap mint nap szembesülök vele, mennyivel gyengébbek a mai gyerekek, mint mi voltunk. Már gyerekkorban olyan egészségügyi problémáik vannak, amelyek korábban negyvenéves kor körül jelentkeztek: ciszták, sólerakódások, veseproblémák, emésztési zavarok, gyenge immunrendszer. Olyan anyuka is van, aki kétéves gyermekét fejfájással hozza el. Aztán kiderül, hogy a kicsi órák hosszat a számítógép vagy a tévé előtt ül. Hát hogyne fájna a feje!
– Mennyire ragaszkodik a tárgyakhoz? Szereti gyűjteni az emlékeket, vagy inkább praktikusan él?
– Legszívesebben elajándékozom vagy felajánlom jótékony célra azt, amiről úgy gondolom, hogy nem lesz rá szükségem. Nem vagyok az a gyűjtögető típus.
– Sok embert nevezhet a barátjának?
– Vannak számomra kedves emberek, ha nem is sokan. Elsősorban egykori középiskolai társaim közül nevezhetek több embert a barátomnak. A tó partján, tehát egy házsoros utcában élek, amelynek a negyedében a volt osztálytársaim laknak, s mindnyájukkal jó kapcsolatban vagyok.
– A műszaki dolgokkal hogy boldogul?
– Kicsit nehezebben, mint egy fiatal – hogy mondjak egy példát, az ötéves unokám már önállóan be tudja kapcsolni a laptopot –, időbe telik, míg hozzászokom egy korszerű kütyühöz. De tisztában vagyok vele, hogy haladni kell a korral, különben lemaradok. De a kisebb fizikai munkák is közel állnak hozzám, mivel édesapám asztalos volt, mellette megtanultam az alapvető dolgokat. Tehát ha be kell verni egy szöget a falba, nem szaladok mesterért. A vőm is segít, de amit tudok, igyekszem magam megoldani.
– Van közkedvelt mondása?
– Talán az, hogy „A munka nem szégyen.” Véleményem szerint a tétlenség, a lustaság sokkal nagyobb szégyen bármilyen, a többség által akár alantasnak vélt munkánál is.
– Az extrém helyzetekben mennyire találja fel magát?
– Többnyire ura vagyok a helyzetnek, bár olykor átrepül a fejemen, hogy „jaj, most mi lesz?”
– Élne egy időutazás lehetőségével? És merre indulna el?
– Visszafelé biztos nem. Amit már egyszer megéltem, azon úgysem tudok változtatni. Inkább előre mennék, de nem túl messzire.
– Saját egészségével mennyit törődik?
– Szerencsére eddig nem volt rá szükség, hogy sokat foglalkozzak vele. Legfeljebb a nátha szokott elkapni.
– Mivel lehet a legjobban felbosszantani?
– Könnyen feldühödök. A felelőtlenség mindig kihoz a sodromból. De a lustaság, a hanyagság is felbőszít.
– Könnyű megríkatni?
– Régebben könnyebben elsírtam magam, de az évek során megedződtem.
– Volt olyan történés eddigi életében, mely gyökeresen megváltoztatta a gondolkodását?
– A férjem tragikus hirtelenségű elvesztése. Amíg be nem következett, azt hittem, velem semmi rossz nem történhet. És egy pillanat alatt megváltozott az életem. Azóta tudom, semmi sem tart örökké.
Magyar Tímea
