Tudta Ön, hogy az 1800-as évek végén, a mai Ukrajna területén Kárpátalján kezdte meg hódító útját a labdarúgás, amit akkoriban angol rúgólabdának neveztek. Hogy Ungváron épült az első futballpálya? Hogy 1959-ben a moszkvai Luzsnyikiban a Szpartak Moszkva–Dinamo Kijev szovjet örökrangadón egyszerre hat kárpátaljai játékos lépett pályára? Hogy a helyi egyesületek négy ország bajnokságában szerepeltek? Hogy Kalocsay Géza révén világbajnoki ezüstérmessel is büszkélkedhet a vidék? 125 éve angol rúgólabdaként érkezett vidékünkre, rövid idő alatt labdarúgásként lett népszerű és sikeres sportág.
Ennek az évfordulónak az apropóján a Kárpátaljai Megyei Labdarúgó Szövetség az ungvári Junyiszty-sportcsarnokban ünnepi körítés mellett a nagy elődök előtt tisztelegve utánpótlástornát és gálameccset rendezett. Az egyik csapatba a külföldi klubokban futballozó kárpátaljai játékosokat, a másikba az ukrajnai csapatokban játszókat válogatták össze. Előbbit Vojtkó István, utóbbit Vadim Gyergy irányította a kispadról. Sok egykori kitűnő játékos eljött az eseményre, ha nem másért, azért, hogy találkozzon a régen látott cimborákkal és csapattársakkal, ami alkalmat adott a nosztalgiázásra is. A megkopott emlékek felelevenítésében óriási segítséget és támpontot adott a sportcsarnok aulájában rendezett rögtönzött kiállítás. Korabeli sajtókiadványok, könyvek és megkopott fekete-fehér fotók elevenítették meg a kárpátaljai labdarúgás 125 évének hol sikeresebb, hol hányattatottabb esztendőit. Kihasználva a ritkán adódó pillanatot, előjöttek a régi sztorizgatások, hogy emlékszel-e erre vagy arra a kalandra, meccsre. Ha már a múltidézésnél tartunk, Sztepan Szelmenszkij, a Szport Tajm megyei sporthetilap főszerkesztője, korábbi FIFA-partjelző az esemény moderátoraként felelevenítette a kárpátaljai labdarúgás kezdeteit, a sportág „hazai” történetének legemlékezetesebb pillanatait, legnevesebb klubsikereit és játékosait.
Az angol típusú labdarúgást Ungváron még az Osztrák–Magyar Monarchia idején, 1893-ban kezdték el játszani a gimnáziumi felső osztályos tanulók. Az edzéseket két tanár, Medreczki István és Schürger Ferenc vezette. Medreczki 1892-ben Budapesten egy szakmai továbbképzésen ismerkedett meg az akkor még újdonságnak számító labdajáték szabályaival. Mindezt Vaszil Hadzsega ungvári sportújságíró, sporttörténész hosszú évek kitartó és következetes kutatómunkájának köszönhetően tudjuk. A kárpátaljai foci legrégebbi írásos emlékeire a közelmúltban az Ungvári Katolikus Főgimnázium 1893–1894-es tanévének értesítőjében bukkant rá. Az említett szemináriumról a Hivatalos közlönyben és a Budapesti szemle című folyóiratban talált beszámolókat. Sőt, megtalálta a Budapesti Hírlap egyik korabeli számát, amelyben szintén beszámoltak a továbbképzésről, ahol név szerint felsorolják a szeminárium részvevőit, köztük Medreczki Istvánt is. Rajta kívül a továbbképzésen részt vett Kabáczy Mihály, a Munkácsi Gimnázium és Benecs Gusztáv, a Beregszászi Állami Reáliskola tanára. Az Ungvári Katolikus Főgimnázium testnevelő tanárának annyira megtetszett az új sportág, hogy egy futball-labdával tért haza, és neki köszönhetően már az 1892–93-as tanévben bekerült a gimnázium tantervébe a labdarúgás, amit akkor még angol rúgólabdának neveztek. Hadzsega arról is talált feljegyzéseket, hogy az első futballpályát Ungváron 1893-ban alakították ki, miután az akkori polgármester rendeletében hétholdas játszó területet bocsátott a gimnázium rendelkezésére a Füzesben (ez volt a városrész akkori neve – a szerző). A később füzesi pályaként emlegetett létesítmény az Ung bal partján, a mostani 10-es és 11-es számú középiskola helyén volt, egészen 1929-ig használták.
Az első hivatalos mérkőzést 1901. augusztus 15-én bonyolították le a Budapesti Atlétikai Klub (BAK) tagjaival és a városban nyaraló budapesti egyetemistákkal megerősített ungvári diákválogatott részvételével. A meccs, amelyen az ungvári Majzels Hugó bíráskodott, a vendégek 3–0-ás győzelmével zárult. Ezt a dátumot – futballtörténelmi jelentősége miatt –a Kárpátaljai Megyei Labdarúgó Szövetség megalakulásának napjaként fogadták el. Ezeket Fedák László egykori labdarúgó, edző, sportújságíró és sporttörténész Kárpátalja a sport tekintetében című könyvéből tudjuk, ami három évvel halála után, 1994-ben jelent meg.
A vidék sportéletében fontos mérföldkőnek számított 1906, amikor hivatalosan létrehozták az első kárpátaljai sportegyesületet, az Ungvári Atlétikai Clubot (UAC), amely 1910-től a futballt is felkarolta, és 1911-ben már be is jelentkezett a magyarországi vidéki bajnokság északi kerületébe. A legnagyobb sikerét az UAC 1914-ben érte el, amikor Magyarország NB II. osztályának Északi és Észak-Keleti csoportja bajnokaként legyőzte a Dél-magyarországi csoport első helyezettjét a Nagyváradi Atlétikai Klubot (NAK) az NB I-es labdarúgó-bajnokságba való bejutásért vívott csatában. Az első osztályba azonban mégsem juthatott be az időközben kitört háború miatt.
1919. szeptember 10-én Kárpátalja a saint-germaini békeszerződés értelmében az újonnan megalakult Csehszlovák Köztársaság fennhatósága alá került Podkarpatszka Rusz néven. A prágai kormány egyik első intézkedéseként az országban található valamennyi sportklubnak és egyesületnek újra kellett regisztráltatnia magát, a labdarúgó-csapatokat pedig adminisztratív és nemzetiségi alapelvek figyelembevételével kettéosztották. Az 1938-ig terjedő időszakban tizennyolc alkalommal rendeztek kárpátaljai bajnokságot, ebből tizenhétszer külön csoportokban nemzetiségi alapon, és csak egyszer fordult elő – 1926-ban –, hogy az úgynevezett „ligabajnokság” keretében dőlt el melyik csapat a legerősebb a szláv és a magyar egyesületek közül. Mindazonáltal a csehszlovák érában a legjobb kárpátaljai csapatnak az Ungvári SK Rusj-t tekintették. Ez Kárpátalja egyetlen csapata volt, amely az 1936/1937-es idényben feljutott a csehszlovák profiligába.
1938 végén jött az újabb nagy fordulat. Az első bécsi döntés értelmében Felvidék és Kárpátalja egyes részeit visszacsatolták Magyarországhoz, és a visszatért területek futballcsapatai bekapcsolódhattak a magyar labdarúgó-bajnokságba. Az Ungvári AC ’44-ben az NB II Északi csoportjának bajnoka lett és feljutott az NB I-be. Az 1944 augusztusában rajtoló új bajnokság első fordulójában azonban rögtön elmaradt az UAC meccse, mert ellenfele, az újvidéki csapat az Ungvár-t ért bombatámadás miatt hazautazott. Az ungvári csapat így a Ferencváros otthonában játszotta első NB I-es mérkőzését (5–0-ra kikapott), majd 5–2-re veszített a Salgótarjáni BTC vendégeként, aztán a 4. fordulóban hazai pályán 3–1-es ve
reséget szenvedett a Szentlőrinci AC-től. Több meccset pedig már nem tudott lejátszani a magyar élvonalban, mert jött a front, a bajnokság félbeszakadt, illetve a fővárosi csapatok részvételével hadi-bajnokságként decemberig folytatódott. Majd a II. világháborút lezáró párizsi békeszerződés alapján Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták, és Ukrajna része lett. Az Ungvári AC ezzel befejezte magyarországi szereplését. Az UAC bázisán, illetve az SK Rusj jogutódjaként létrehozták az Ungvári Szpartak labdarúgócsapatot, amely 1946-ban elindult az ukrán bajnokságban és óriási meglepetésre megszerezte a bajnoki címet és eljutott a szovjet labdarúgókupa negyeddöntőjéig. A 1948-49-es kiírásban is jeleskedtek a kupamérkőzéseken és bejutottak az ukrán labdarúgókupa zárószakaszába, amelyre 1948. októberében került sor Kijevben, és amelyben végül az Ungvári Szpartak akkori ellenfele – az első osztályú Dinamo Kijev – egy nagyon szoros, kiegyenlített meccsen győzött 2–1-re, és megnyerte a tornát. A kijeviek csapatában akkor már két korábbi ungvári játékos – Láver György és Fábián János – is szerepelt, és a mérkőzés után – a labdarúgás történetében egyedülálló módon – további nyolc kárpátaljai fiatal is meghívást kapott a fővárosi sztárcsapatba, nevezetesen: Tóth Dezső, Mihalina Mihály, Juszt Ernő, Komán Mihály, Szengetovszki Zoltán, Gazsó László, Hodnicsák László és ifj. Györffy Zoltán. Ezt követően sokkal többet hallattak magukról a kárpátaljai labdarúgó-klasszisok, akik bekerültek a szovjet labdarúgás élvonalába, szovjet válogatottak lettek, és sokkal kevesebbet a kárpátaljai klubok. A kárpátaljai mestercsapat legjobb eredményét 1972-ben érte el, azzal, hogy ezüstérmes lett a szovjet labdarúgó-bajnokság ukrajnai ligájában.
Ezt követően a szovjet topklubok árgus szemekkel figyelték a kárpátaljai tehetségeket, ha valaki kitűnt a játékával, arra rögtön lecsaptak. Így fedezték fel az ungvári Havasi Andrást, Dikovec Jánost és Szabó Józsefet, a beregszászi Szekecs Istvánt, a beregszentmiklósi Turjancsik Lászlót és az újdávidfalvai Medvigy Ferencet. Ők a második nagy hullámhoz tartoztak, s több mint tíz év után követték az 1948-as klasszisokat.
A még élő legendák közül többen is jelen voltak, méltatásuk sem maradt el. Ahogy elfogadta a meghívást a fancsikai Rácz László, a ballábas klasszis KEK-et nyert, BEK-elődöntőt és Eb-döntőt játszott. Ő jó példa a mostani generáció számára, így nem meglepő, hogy tőle vehette át az utánpótlástorna győztese, a baranyai székhelyű Zinedine serdülőcsapata a kupát és az érmeket.
– Abban bízom, hogy magyarországi támogatással sikerül visszadni a kárpátaljai labdarúgás utóbbi évtizedekben erősen megkopott fényét. Gyakran kapok meghívást utánpótlástornákra, rengeteg a tehetséges gyerek. Ami viszont elszomorít, hogy ezeknek a gyerekeknek a többsége otthonától távol, Tarpán tanulja a labdarúgást. Az elmúlt években ugyanis a megfelelő körülmények és lehetőségek hiányában sokan elkallódtak. Túl fiatalon kerülnek ki a gyerekek, ilyen korban még fontos a szülői felügyelet. Erre megoldást jelenthet a most Kárpátalján magyarországi finanszírozásból épülő két futballakadémia – nyilatkozta Rácz László.
A múltidézést és a veterán labdarúgók díjazását követően következett a gálameccs, ami barátságos, 4–4-es döntetlennel ért véget.
Az eseményt megtisztelte jelenlétével Magyar Zoltán, a Ferencváros és a magyar válogatott korábbi technikai igazgatója, aki tevőleges szerepet játszott az 1992. április 29-én Ungváron, az Avangard-stadionban lejátszott első ukrán–magyar válogatott mérkőzés megszervezésében, amely az akkor még csak formálódó ukrán válogatott első nemzetközi fellépése volt. De az ő nevéhez fűződik a Ferencváros 1990-es beregszászi és a magyar ligaválogatott 1991-es ungvári vendégszereplése is.
Magyar Zoltánnal tartott Dr. Dénes Tamás sportújságíró, sporttörténész és Csillag Péter, a Nemzeti Sport főmunkatársa. Az anyai ágról kárpátaljai kötődésű Magyar Zoltán most sem érkezett üres kézzel: egy Puskás Ferenc autogrammal ellátott retro bőr futball-labdát adott át Ivan Durannak, a megyei szövetség elnökének, kiemelve, hogy 125 éve ilyennel térhetett vissza a budapesti továbbképzésről Medreczki István. Emellett Dénes Tamás és szerzőtársai A magyar labdarúgás története (1897–2015) című ötkötetes hiánypótló munkájával gazdagodott a szövetség könyvtára, amelyben érintőlegesen a kárpátaljai labdarúgás meghatározó szereplőiről, eseményeiről és mérkőzéseiről is lehet olvasni. Magyar Zoltán közbenjárásával az ötletgazda és gyártó felajánlásának köszönhetően egy-egy Teqball-asztallal gazdagodik Ungvár és Kijev, amit egy a városvezetés által kijelölt közterületen állítanak majd fel. Az erről szóló tanúsítványt Andrij Andrijiv megyei képviselő vette át. Magyar Zoltán a végére tartogatta a fő meglepetést, ugyanis elhozta magával a beregszászi születésű Kalocsay Géza világbajnoki ezüstérmét, amit a fiától kapott meg és bemutatott a közönségnek. Az ukrán labdarúgás történetében Kalocsayt tartják az első és egyetlen ukrán labdarúgónak, aki világbajnoki ezüstérmet szerzett, mindezt 1934-ben Olaszországban a csehszlovák válogatott játékosaként.
– Óriási dolognak tartom, hogy megtalálták ezt a dokumentált eseményt, hogy egy lelkes testnevelőtanár indította el a focit itt, Kárpátalján. Ez a 125 év mindenkit gondolkodásra kell, hogy késztessen, micsoda hagyománya van itt ennek a szép játéknak. Az esemény, ha másra nem, arra jó volt, hogy nagyon sok régi focista összejött. Az ő karrierjük és sikerük például szolgálhatnak a most felnövő generáció számára – fejtette ki lapunknak Magyar Zoltán.
Vaszil Hadzsega a Kárpáti Igaz Szónak nyilatkozva kiemelte, a kárpátaljai focira nem csupán az ukrán labdarúgás bölcsőjeként kell tekinteni. Egykoron ez a vidék volt az ukrán futball Eldorádója.
– A Dinamo Kijev fennállása alatt 42 játékos szerzett szovjet sportmesteri címet, ezek közül minden hatodik kárpátaljai volt. Kalocsay Géza az egyetlen labdarúgó, aki dobogóra állhatott világbajnokságon. Bár 1966-ban Angliában Szabó József bronzérmes lett a szovjet válogatottal, de kevesen tudják, hogy egyébként csak negyedikek lettek, miután a bronzmeccsen 2–1-re kikaptak Portugáliától, ám a vesztes csapat is kapott érmet. A 80-as években a 250 milliós Szovjetunióban három kárpátaljait is beválogattak a szovjet válogatottba: a fancsikai Rácz Lászlót, a nagybocskói Ivan Jaremcsukot és az iloncai Viktor Paszulkot. Szintén tény, hogy 1959. július 13-án a moszkvai Luzsnyikiban a Szpartak Moszkva–Dinamo Kijev szovjet örökrangadón egyszerre hat kárpátaljai játékos lépett pályára. A hazaiaknál Mózer János, míg a vendégeknél Havasi András, Dikovec János, Szabó József, Turjancsik László és Popovics Tibor játszott – indokolta elsőre meredeknek tűnő állítását a zsurnaliszta.
Hogy milyen lesz a kárpátaljai labdarúgás következő 125 éve, nehéz megmondani. Mindenesetre hosszú idő után ismét feltűntek új tehetségek. Gondolok itt elsősorban a Lokiba ősszel berobbanó, tizennyolc esztendős Kusnyír Erikre, a 23 esztendős Igor Haratinre, aki a napokban az ukrán bajnokság negyedik helyén álló Zorjából igazolt a Fradiba, nem hivatalos hírek szerint 800 ezer euró közeli összegért, vagy Szerhij Bulecára a Dinamo Kijev U19-es csapatának alapemberére, az ő sikerük talán bizakodásra adhat okot.
