Közvetlen, barátságos, kedves. Hivatását komolyan veszi, maximálisan igyekszik teljesíteni a rá bízott feladatokat. Szabad idejében futballozni szokott a barátaival, de most a család szeme fénye a kislánya, Jázmin tölti ki minden szabad idejét. Szeret vele lenni, fontosnak tartja, hogy apukaként kivegye részét a nevelésből. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Varga Attila, Makkosjánosi jegyzője.
– Milyen gyerek volt?
– A szomszédos Balazséron születtem, ott is nőttem fel. Nyugodt kissrác voltam, nem okoztam nagyobb gondokat a szüleimnek. Nekik köszönhetően hamar megtanultam, mi az a felelősség. Az iskolában kitűnő tanuló voltam, mint ahogy élen jártam a futballban is. A foci gyerekkorom óta elkísér, hobbi szinten mindmáig űzöm.
– Egy kissrác arra a kérdésre, hogy mi szeretne lenni nagykorában, nagy valószínűséggel rávágja: profi focista. Ön nem szeretett volna az lenni?
– Nálunk a labdarúgás a legnépszerűbb sport. Édesapám sok éven át focizott profi szinten, én természetesen az ő nyomdokaiba szerettem volna lépni. De az élet mást tartogatott számomra. 18 éves koromban megműtötték a bal térdemet, majd a jobb térdem is megsérült, így le kellett mondanom erről a nagyszerű sportról. Viszont hobbiszinten hetente kétszer, kedden és csütörtökön a barátaimmal futballozunk, és néha már az öregfiúk csapatába is be-beugrok.
– Tehát nem az volt az álma, hogy a falu jegyzője legyen, és a község kisebb-nagyobb gondjait a vállán cipelje?
– Meg sem fordult a fejemben. Fiatalabb koromban eszembe sem jutott, hogy ebben a szférában fogok tevékenykedni. Az önkormányzattal akkor kerültem, amikor Barta István jelenlegi polgármester kampánya zajlott. Arra biztatott, hogy legyek képviselő. 2017 decemberétől töltöm be a jegyzői tisztséget, amit mára megszoktam, megszerettem. Sokat köszönhetek az elődömnek, aki több mint húsz évig látta el ezt a feladatot. Mellettem ált indulásnál, de a jelenlegi kollégáim is mindenben támogatnak. Így ebbe az egyáltalán nem könnyű munkába lassan-lassan én is belerázódom.
– Kihívást jelent ez a feladat?
– Tartottam tőle, de mivel igyekszem kihozni magamból a maximumot, és soha nem halogatom a dolgokat, minden a helyére került. Mára tudom, hogy mindennek megvan a határideje, de mindig becsúsznak váratlan dolgok, problémák, amelyeket azonnal meg kell oldani. Valahol ez is a kihívások közé tartozik.
– Akadt olyan feladat, ami fejtörést okozott?
– Az élet bármely területén folyamatosan vannak fennakadások. A sport tanított meg arra, hogy nincs olyan akadály és olyan ellenfél, akit ne lehetne legyőzni, csak jól kell taktikázni. Emellett a kitartás is lényeges, mert ha egy ember szeretne tudni, akkor bármire képes. Ha pedig nem, akkor semmi nem fog sikerülni.
– Hogy áll a pontossággal?
– A pontosság nem az erősségem, a férfiakra ez általában nem is jellemző, de a munkában mindig igyekszem precíz lenni, erre odafigyelek.
– Evezzünk kicsit más vizekre. Megházasodott, édesapa lett…
– Így van. A feleségemmel, aki beregdédai, már tinédzser korunktól ismertük egymást. Gyerekkori szerelem a mienk, életünket négy évvel ezelőtt kötöttük össze. Házasságunkból egy kislány született, Jázmin, aki április 8-án lesz kétéves. Igencsak megváltoztatta az életünket, gyönyörűséges színt visz bele. Amennyi időt csak lehet, rászánok, persze ez sokkal kevesebb, mint amit a feleségem tölt el vele, de azok a percek, órák nagyon boldoggá tesznek.
– Aggódó szülő?
– Én alapból aggódó vagyok. Hogy a feleségemnél aggódóbb lennék, az nem biztos, de hajlamos vagyok túlreagálni dolgokat, az olyanokat is, melyek annyira talán nem is aggasztóak.
– Emberekkel dolgozik. Jó emberismerőnek tartja magát?
– Sokáig annak tartottam magam, mígnem egy-két személyben nagyot csalódtam, s ráadásul olyanokban, akiket kedveltem, megbíztam bennük. Ezt nehezen dolgoztam fel, hiszen mélyen érintett a dolog. Én olyan ember vagyok, aki ha szeret, nagyon tud szeretni, de ha nem, akkor nagyon nem, és ezt sokszor nem is tudom palástolni.
– Erénye a türelem?
– Attól függ, miről van szó. Nem szeretem például, ha ostobának néznek. Engem úgy neveltek, hogy mindenkinek adjam meg a tiszteletet. S ha én megadom valakinek a tiszteletet, de nem kapom vissza, az ki tud hozni a sodromból.
– Az elején említette, hogy hobbiszinten még mindig focizik. Van ezenkívül más kedvenc időtöltése is?
– A család mellett fontosnak tartom a barátokkal való kapcsolattartást is, és ez sokszor nem csupán a fociban merül ki. Néha egyszerűen összeülünk beszélgetni, hiszen vannak olyan férfias témák, amiket együtt jó megvitatni. Otthon szellemi játékokkal kötöm le magam. A kártya jön be a leginkább.
– A konyhában otthon érzi magát?
– Egyáltalán nem. Nálam a konyhaművészet a szendvics- és a salátakészítésnél már ki is merült. De bevallom, szeretnék megtanulni főzni. Irigylem azokat a férfitársaimat, akik tudnak, de sajnos én ebben sosem voltam jó. Tehetségtelen vagyok a rajzolásban is.
– Van olyan dolog az életben, amitől fél?
– Mindig attól rettegek, hogy valamelyik szerettemet elveszítem.
– Nehéz időket élünk, mindig bizakodunk, hogy a következő év jobb lesz. Önön mi szokott ilyenkor felülkerekedni, az optimizmus vagy a pesszimizmus?
– Realista ember vagyok, de mindig a jóra fókuszálok. Úgy gondolom, ez kell, hogy előre vigyen. Ha mindennek úgy állunk neki, hogy úgysem sikerül, vagy csak a rosszat „kapjuk a nyakunkba”, akkor nem is érdemes élni. Tehát optimista vagyok, de ugyanakkor tudom, hogy lelkileg fel kell készülni arra is, hogy lesznek olyan dolgok, melyek nem biztos, hogy sikerülnek. Ezt is fel kell tudni dolgozni. Lehet, egyszerűbb lenne szedni a sátorfánkat, és elmenni innen, mint ahogy azt már megannyian megtették, de kérdem én, akkor ki marad itt, ki lesz az, aki továbbviszi a hagyományainkat, a kultúránkat, a nyelvünket. Én és a családom itt érezzük jól magunkat, itthon képzeljük el a jövőnket, arra ösztönöznék mindenkit, ha tehetik, gondolkodjanak úgy, mint mi.
Hegedűs Csilla
