Kárpátalján 9 Petőfi-ösztöndíjas tevékenykedik. Sorozatunkban hétről hétre megismerhetnek egyet, aki nemcsak a programról és az itt végzett munkájáról, hanem személyes tapasztalatairól, elképzeléseiről is mesél.
Szilaj István nem mindennapi tudást hozott Kecskemétről. A 34 éves ösztöndíjas a hagyományos magyar harcművészetnek számító barantára próbál rávenni kicsit, nagyot, bátrat és félénket a vidék több településén. Ő már a Himaláját is megjárta az íjával.
– Mérnöknek tanultál, hogyan kerültél aztán a tanítóképzőbe?
– Elvégeztem a Budapesti Műszaki Egyetem járműgépész szakát. Éreztem, hogy nem az igazi, nem kerek a világ. Egyetemista éveim alatt intenzíven barantáztunk a testvéremmel. Az a közeg sarkallt arra, hogy többet akarjak. Úgy éreztem, a tanítói pálya lesz a nekem való. Beiratkoztam a Kecskeméti Tanítóképzőbe, 2017-ben szereztem diplomát.
Az utolsó aktív félévet Görögországban végeztem.
A szakmai nagygyakorlatot Erdélyben, Válaszúton töltöttem, és itt kerültem kapcsolatba a Petőfi Programmal.
– Miként sodort az élet Kárpátaljára?
– Mint mondtam, a válaszúti Kallós Alapítványnál töltöttem három hónapot. Kérték, hogy pályázzam meg a PSP-t, és menjek hozzájuk még 9 hónapra a következő évben. Jó ötletnek tűnt, megpályáztam, de végül is nem hozzájuk kerültem, hanem Kárpátaljára. Évek óta vonzott ide valami. Az csak ráadás, hogy a baranta szempontjából ez még érintetlen, szűz terület volt. Azt, hogy ide kerülök, a születésnapom reggelén tudtam meg. Tavalyelőtt így kezdődött az első évem. Igaz, kis csúszással indultam, mivel nem tudtam kezdeni rögtön, s miután hazajöttem a Himalájából, még elvállaltam egy munkát külföldön.
– Ha már itt tartunk… nyáron újra „kiruccansz” a Föld legmagasabb hegycsúcsához.
– 2017 nyarán kimentem önkénteskedni Indiába, egy kis faluba, ahol Kőrösi Csoma Sándor élt.
Vittem magammal egy íjat és megszerveztük az első íjászversenyt a kelet-kutató emlékére. 5300 méteren jártunk. Leírhatatlan érzés, megkapó látvány, lélekformáló körülmények. Szerveződik a csapat, amellyel újra átéljük ezt.
– Miért kezdtél el barantázni, és az hogyan vált a szenvedélyeddé?
– Ezt kerestem egész életemben. Olyan kisgyerek voltam, aki állandóan kardot, nyilat készített. Sosem fértem a bőrömbe, úgy kellett leszedni a legmagasabb fa tetejéről. De nagy szabadságot kaptam gyerekkoromban, addig ülhettem a fán, amíg meg nem éheztem. Ez a szabadságszeretet a mai napig megmaradt, hedonista vagyok. Mindig érdekelt a hadtörténet, a huszárság, Dzsingisz kán, az avarok, a hunok.
Évekig tartott az Egri csillagok mániám.
Nyaranként, amikor nagymamámnál voltam, nem az asztalnál ettem, hanem a küszöbön ülve egy bádogtálból, és azt képzeltem, hogy az egri vár udvarán vagyok vitéz. Eleinte a hagyományos íjászattal foglalkoztunk a bátyámmal, később ellátogattunk Ceglédre egy baranta edzésre. Attól a másodperctől kezdve, ahogy beléptünk, éreztük Palival, hogy ez a nekünk való. Egy év után elkezdtük a saját edzéseinket is Kecskeméten, illetve Kiskunhalason. Szép lassan meghódítottuk a város környéki településeket.
Volt, amikor több mint százötven ember, 11 csapat is összejött.
Nagy létszámmal, sok helyszínnel, kiváló versenyeredményekkel büszkélkedhettünk, edzőtáborokat szerveztünk.
– Ha egy mondatban kellene megfogalmaznod, mit szeretsz ebben a sportágban, az hogyan hangzana?
– Egy szóban is meg tudom fogalmazni: a teljességet. Verekszünk, kardozunk, íjászkodunk, lovagolunk, főzünk, kézműveskedünk, táncolunk. A barantázás óta picit zenélni is megtanultam, furulyáztam, még citerázni akarok megtanulni. Ilyen közösségben nem nehéz jólérezni magad. Az európai küzdősportoknak az a célja, hogy kiüsd a másikat, a keleti harcművészetek pedig arra sarkallnak, hogy legyőzd önmagadat.
A barantában egymásért kell küzdeni.
A cél, hogy a felekből kijöjjön a lehető legtöbb, egy magasabb szintre emeljék egymást. Hiszen az élet harcaiban sem egymás ellen kell csatáznunk, hanem vállt vállnak vetve.
– Második éve vagy Kárpátalján. Ugocsát „hódítottad” meg először.
– Az első éven Csepébe kerültem. Tavaly Királyháza és Tekeháza is hozzám tartozott, ahol barantaedzéseket tartottam a gyerekeknek. Hívtak Nagyszőlősre a Szelíd Lovasközpontba, azt is elvállaltam. Beregszászban mindenképp akartam edzést tartani, így megkerestem a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elnökét, aki segített abban, hogy ez megvalósuljon. Megpróbáltuk a barantát megszerettetni a tiszapéterfalvaiakkal is, ott Bakos Ferenccel sikerült rendszeressé tenni az összejöveteleket. Idén ezt folytatom, annyi különbséggel, hogy a korábbi vadászterület helyett Karácsfalvára vetettem ki a hálómat.
Nagy szó volt, hogy sikerült megrendezni Kárpátalja első íjászképzését.
Rengeteg ötletünk van, hamarosan a saját műsorunk is látható lesz a 21TV-ben, illetve egy nagyszabású bemutatóval is készülünk.
– Mi volt a legmeghökkentőbb, amikor ide érkeztél?
– Mindenhol újra és újra meglep az, hogy amikor a gyerekek kezébe adom az íjat, rögtön érződik, hogy az íjászat a vérünkben van.
Nem tudjuk levetkőzni ezt az ezeréves tudásunkat.
Sokszor találkoztam emberekkel, kárpátaljaiakkal is, akik már csak legyintenek erre a vidékre. De nem szabad. Amíg születik egy gyerek, hordozni fogja azt a tudást, ami bármikor föltámadhat benne, a magyarságtudatnak nem szabad kihunynia. Ezt a föltámadást itt naponta megtapasztaltam, és ez is erőt adott a nehézségek leküzdéséhez. Az embereknek rá kell találniuk az íjászat útjára, mert ez egy olyan dolog, ami
a mai modern hunok világában is élővé válhat, sporttá szelídülve fizikai, lelki és szellemi tartalmat ad a gyerekeknek.
– Mitől hasznos ez a program?
– A magyar kormánynak ez egy olyan startup-ja, amiben nagy lehetőségek vannak. Ez egy kapocs. Összeköttetés magyarok és magyarok, fiatalok és idősebbek között. Ha mi, ösztöndíjasok jól végezzük a munkánkat, akkor értéket adunk és kapunk. Úgy kell működnünk, hogy az itteniek érezzék a jószándékot.
Simon Rita
Mi az a PSP?
A Petőfi Sándor Program a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő projekt, amit Magyarország Nemzetpolitikai Államtitkársága indított 2015 tavaszán. A PSP az egykori monarchia területére terjed ki, beleértve Ukrajnát is. A program alapvető célja, hogy a szórványterületeken fogyásban lévő magyarság identitását megerősítse, s ezáltal elkezdődjön a közösségi hálózatok kiépítése. Első körben lassítsa, hosszú távon megállítsa és visszafordítsa a magyarság számarányának csökkenését. Kitűzött cél még a határon túli magyarság és az anyaországi magyarok közti kapcsolatok erősítése, a szórványközösségek magyar azonosságtudatának megszilárdítása.
