Gazdag Mihály, akit a legtöbben csak Michael Rich-nek ismernek, néhány éve építgeti karrierjét. Az elszántsága viszi előre, semmitől sem riad vissza, nyitott és rugalmas. Fényképeiből, illetve drón- és videófelvételeiből sugárzik a lazaság és az életszeretet.
– Miért pont a fotózás?
– Magától jött. Akkor még nem gondoltam volna, hogy ez lesz a hivatásom. Nyolc évvel ezelőtt egy nagytakarítás alkalmával előkerült egy nagyon régi fényképezőgép, amit apám 15-20 évvel ezelőtt használt. Az analóg, Zenit még nálamnál is idősebb volt. Rákérdeztem, s megengedték, hogy használjam. Elsős egyetemista voltam.
– Melyek voltak az első lépések?
– Eleinte a szobatársaimat fotózgattam. Szerintem az adta meg az alapokat. Ha rögtön egy digitális fényképezőgéppel kezdünk, akkor megengedhetjük magunknak, hogy csak kattingatunk, aztán majd törlünk.
De amikor egy olyan gépet veszünk a kezünkbe, amely filmtekercsén csak 36 kocka van, és az is pénzbe kerül, hogy megvegyük, majd előhívassuk, akkor háromszor meggondolja az ember, mit fotóz le és milyen beállításban.
Ez sokat fejlesztett. A fotózás csak úgy belefonódott a mindennapjaimba, nem elhatározás kérdése volt. Ez szerelem.
– Mikor léptél szintet?
– Ahhoz el kellett költöznöm külföldre. Matematika szakot végeztem, a diploma azóta ott hever a fiók mélyén. Lehet, hogy huszonöt év múlva majd az fog előkerülni egy nagytakarítás során. Egyetem után egy évet dolgoztam könyvtárosként egy középiskolában, kényszermegoldásként. Aztán az akkori barátnőmmel elhatároztuk, hogy kimegyünk külföldre, és ott szedtem össze azt a pénzt, amiből belépőszintű fényképezőgépet tudtam vásárolni. Csehországban közel fél évet, Hollandiában majdnem két évet töltöttem. Beszereztem drónt, egy még jobb fényképezőgépet. Akkor már eljártam rendezvényekre. De még csak néhány helyre mentem, mert nem éreztem magam elég jónak, és nem akartam elrontani más nagy napját.
– Biztató, hogy külföld után visszatértél.
– Szeretek utazni, de nem szeretném elhagyni Kárpátalját. Itt érzem magam otthon.
Nekem itt jó, a szülőföldemen. A külföldi munka az elejétől kezdve csak átmeneti volt.
Szeretem, amikor magamnak szabom meg, mikor dolgozom, hogyan osztom be az időmet. Külföldön kiég az ember. Alszik, dolgozik. Hiába volt jó munkahelyem, az a monoton lét megölt. Azzal a céllal mentem ki, hogy megszerezzem azokat az eszközöket, amelyekkel itthon elhelyezkedhetem. Amikor hazajöttem, továbbfejlesztettem magam, youtube-on tanultam, autodidakta módon. De ez elszántság kérdése is.
– Mikor indult be a szekér?
– 2016 karácsonyára jöttünk haza, akkor döntöttem el, hogy itthon maradok. 2017-ben próbáltam promotálni magam, terjeszkedni. Ma már elmondhatom: minden jól alakul. Nem megy ez olyan könnyen, meg kell dolgozni érte. Idén már rengeteg felkérésem van, nem csak esküvőkre járok, hanem fesztiválokra, mindenféle ünnepségre. Külön hívnak néha drónpilótának.
A videókészítést nemrég új szintre emeltem, Szilaj Istvánnal a TV21 Ungvárnak készítjük a barantaműsort, amit nagyon élvezünk.
Én is űzöm ezt a magyar harcművészetet amióta megismertette velünk a Petőfi-ösztöndíjas. Nagyon jó csapatépítő foglalkozás, közvetlenebbé és szabaddá tesz. Emellett tökéletesen átmozgat, és megtanulja az ember: jobb adni, mint kapni.
– Ne feledkezzünk meg a disc jockey szerepedről sem.
– Már 12 éve csinálom, ami szintén szerelem. A diszkózás is véletlenszerűen alakult ki. A falunkban a művelődési házban rendeztek bulikat, és az akkori dj felhagyott a műfajjal, aztán vettük át a bátyámmal. Apukánk korábban diszkózott, ezért maradt otthon egy erősítő meg pár hangfal, így Macsolán mi lettünk az új diszkósok. Lassan a környékbeli falvakban is felfigyeltek ránk, átjártunk oda is. Egy rozoga Moszkviccsal cipeltük a felszerelést, volt, hogy a hangfalat is elhagytuk útközben. Gürcöltünk, akkora volt a szerelem, hogy a „bevételünket” teljesen felélte, arra fordítottuk minden pénzünket, hogy lámpát, további cuccokat vegyünk. Idővel elkezdtem a Flame-ben is pörgetni a zenét.
Az ungvári egyetemistáknak pedig már 8 éve viszem a magyar bulikat.
Egyszerűen csak szeretem ezt csinálni, és ha valamit szeretünk, nem tudjuk megmagyarázni, miért. Én így vagyok a fotózással, videózással, diszkózással.
– Nem egy hozzád hasonló szakember van a környéken. Hogyan lehet fennmaradni?
– A legfontosabb a megbízhatóság és a kreativitás. Fényképezni jobban szeretek, de a drónozás és a videózás is feldob. A fesztiválvideókat kedvelem a legjobban, azok közelebb állnak a stílusomhoz: pörgősek, fiatalosak, lazák. Amikor elkészült a KMKSZ ISZ fesztiválanyaga, rögtön jelezték, hogy engem szeretnének jövőre is. Ez igen kellemes volt. Azon vagyok, hogy folyamatosan fejlődjek, szeretnék az élvonalban lenni.
– A fényképezőgépet túrabakanccsal is párosítod néha.
– A barátaimmal, Orosz Bálinttal és Homoki Gáborral túrákat szervezünk, most a szlovákiai Magas-Tátrába készülünk. Tavaly Romániában voltunk.
Szenvedélyünk a természetjárás.
Szeretek motorozni is, gyűjtök egy krosszmotorra, amivel szintén járhatom a Kárpátokat.
Simon Rita
