E cikksorozatunkkal nem a kivándorlás népszerűsítése a cél, viszont afölött sem hunyhatunk szemet, hogy a fiatalok nagyobb része külföldön próbál érvényesülni. Távcső rovatunkban betekintünk az innen végleg vagy csupán ideiglenesen elvándorolt ifjúság életébe. A messzelátón keresztül megnézzük, mit értek el, kiderítjük, mi van a tarsolyukban.
Orosz Viktória külföldi útja szerencsésen alakult. Nem egyedül kellett megbirkóznia a nehézségekkel. Azzal foglalkozhat, amit szeret, sikerült elvégeznie egy nyelviskolát is, közel három év alatt már megtalálta a helyét Németországban.
– Olyasmibe kóstolhattál bele, amibe itthon nem volt lehetőséged.
– Majdnem három éve vagyok Németországban – kezdi beszélgetésünket a huszonöt éves csongori lány. – Az első hónap munkakereséssel telt. A közösségi oldalon egy német csoportba, amelyikben magyarok is vannak, feltöltöttük a portrérajzaimat, mivel otthon már úgy öt éve rajzolgattam a fodrászkodás mellett. Meglepődtem, mennyien érdeklődtek. Két hónapig ezzel foglalkoztam, az elkészült munkákat levélben szállítottam a megrendelőnek. Aztán megkerestek néhány helyről, és egy tetováló stúdió munkát is ajánlott. Tetszett.
Régóta álmodoztam róla, de Kárpátalján nem ismertem olyan helyet, ahol ezt megtanulhattam volna.
A megbeszélésre a barátom és az édesapja is elkísért, mivel akkor még nem beszéltem németül. A főnök magyar volt, aki már negyven éve kint él. Felajánlotta, ha érdekel a tetoválás, akkor tanulhatok náluk, azzal a feltétellel, hogy ott maradok dolgozni. Belevágtam, gondoltam lesz, ami lesz. Néhány hónapig tanultam, a kollégáim nem kedveltek, mert senki sem akart konkurenciát, és a külföldieket sem szerették annyira. De aztán megismerkedtünk, s megváltozott a magatartásuk is. Majdnem egy évig dolgoztam, utána azért, hogy legyen betegbiztosításom, beálltam egy céghez.
Aztán elmentem egy évre nyelviskolába, amit most nyáron fejeztem be.
Hétfőtől péntekig ott voltam minden délután. Emellett nem tudtam dolgozni.
– Miből tudtál akkor megélni?
– Itt a barátommal és a szüleivel élek. Néhány portrét sikerült eladnom, tetováltam is hébe-hóba, hogy ne felejtsem el a tanultakat. Négy helyre is jelentkeztem a nyelviskola után, de még úgy sem volt egyszerű, hogy már beszéltem németül. Münchenben legalább 150 tetoválóstúdió van. Szeptemberben találtam egy helyet, ám kis idő múlva kinéztünk Amerikába három hétre. Amikor visszajöttünk, már több jelentkező is volt arra az állásra, így majd csak némi várakozás után tudtam újra beállni. Januártól már egyéni vállalkozóként dolgozom.
– Amerika nem csábított el?
– Esküvőre mentünk, amit egybekötöttünk egy nyaralással. Megfordult a fejünkben, hogy megpróbálnánk ott is. Németországban három hónapba telt, mire munkát találtam, ott pedig két hét alatt ajánlottak. Bementem tűket vásárolni egy boltba, megmutattam néhány alkotásomat és mondták, ha visszajönnék, szóljak, alkalmaznának.
Azt hittem, az amerikai álom csak mende-monda, de nem.
Megjátszottuk tavaly a zöldkártya lottót is, hamarosan sorsolnak, ha megkapnánk, akkor elgondolkodnánk, hogy belevágunk vagy sem. Anélkül viszont nem lehet kijutni oda hosszabb időre, disszidálni meg nem akarunk.
– Mennyire nehéz beindítani a vállalkozást külföldön?
– Eleinte csak magyarok ismertek. Aztán szájról szájra terjedt a hírem, és lassan, fokozatosan kialakult a vendégkör. A mostani munkahelyemen pedig már a németek is kezdenek felfigyelni rám. De egy vállalkozás beindításához nagyon sok erőfeszítés kell, főleg, ha nem anyanyelvi szinten beszéljük az ország nyelvét.
Nagy segítség, hogy a friss vállalkozásokat két évig adómentességgel támogatják.
Ennyi időd van arra, hogy jövedelmezővé tedd az üzletedet. Csak akkor kell adóznod, ha a bevétel meghaladja a 17 ezer eurót. Visszamenőleg sem kell kifizetni semmit. Eleinte én sem bíztam benne, hogy sikerülhet, mert azt sem tudtam, melyik hivatalba kell mennem, milyen papírral és mivel kell tisztában lenni, de végül összehoztuk. Úgy gondoltam, nincs veszítenivalóm. Ukrajnában sajnos ennél jóval nehezebb beindulni. Otthon nem tudnám megengedni ezt a minőséget. Az itteni fizetésemből viszont nem sokat visz el. De nem is itt veszem a steril dolgokat, hanem Lengyelországból rendelem, mindenki ezt csinálja. Hoztam Amerikából is, ott talán valamivel még olcsóbban tudtam megvenni, mint itt. Itt a kisebb dolgokra, például egy új telefonra, nem kell spórolnom. Arra a gépre, amivel dolgozom, egy hónapig gyűjtöttem.
–Kötött-e a munkaidőd?
– Én szabom meg, mikor kezdjem a munkanapot. Nagyon szeretek aludni, a korán kelés nem az erősségem.
A szüleim mondogatták is, hogy az lesz a vesztem, hogy nem vagyok képes korán ébredni. Most viszont úgy hozta az élet, hogy nincs rá szükségem.
A szalon 11-kor nyit, és én döntöm el, hogy akkor jön-e az első vendégem vagy csak délután négykor. Addig dolgozom, amíg akarok, nem vagyok időhöz kötve. A tizenkétórázást el sem tudnám képzelni. Le a kalappal azok előtt az emberek előtt, akik képesek erre. A fennmaradó időmben az ügyfelekkel beszélek, a következő munkára készülök. Harminc ember keres meg, ismerkedik a munkámmal, de lehet, hogy abból csak egy jut el odáig, hogy tetováltasson is.
– Mi motivált abban, hogy kiköltözz?
– A nagynéném meg az unokatesóim Frankfurt mellett lakik. Egyszer kilátogattam hozzájuk két hónapra, akkor megfogott az itteni élet. Aztán megismerkedtem a barátommal. Ez lassan négy éve történt. Egy év távkapcsolat után kijöttem hozzá, hogy együtt legyünk. A barátom apukája már nagyon rég itt él, aztán hét évvel ezelőtt jött Roli, a tesója és az édesanyja. A barátom is járt nyelviskolába, ő már jól beszél németül. Egy év alatt nekem sikerült felhúzni B1-es szintre a nyelvtudásomat. De nehéz volt, mert nem magyarul magyarázták, így az első pár hónapban nem is igazán értettem, miről van szó, itthon néztem utána az interneten, hogy mit is tanultam. A barátom és az apukája segített.
Nem biztos, hogy egyedül leküzdöttem volna a nehézségeket.
Olyan vagyok, aki pikk-pakk feladja a dolgokat. A barátom viszont nagyon pozitív, mindenben meglátja a lehetőséget. Ő tolt engem előre.
– Hazajönnél?
– Nehéz kérdés. Ritkán járok haza, öthavonta, de amikor a faluban kiteszem otthonról a lábam, mindenki ezt kérdezgeti. Nem egyszerű erre választ adni, mivel még nem tudom, mi lesz később. Én már annyi mindenen mentem keresztül, olyan nehézségek jöttek szembe, hogy ha valaki előre elmondta volna, hogy ezt kell majd átélnem, akkor lehet, el sem indulok ezen az úton még fiatal létemre sem. Ám végül minden jól alakult, kibírtam. A nyelvi korlátok akadályoztak a legjobban. Meg kellett szokni, hogy itt más az élet, nincs összejárás a barátokkal, nincsenek hétvégi programok. Itt kellett baráti kört kialakítani, felvenni a ritmust. Szerintem még egy fiatalnak sem könnyű új életet kezdeni, nemhogy egy idős párnak, akik már nehezen szakadnak el az otthoni mindennapoktól.
– Mi tetszett meg az ottani életben?
– Van esélyem arra, hogy kiéljem a művészi hajlamomat, kamatoztathassam a kézügyességemet. Az a célom, hogy ha a szakmában maradjak, saját szalont nyissak. Az, hogy hagyjak magam után valamit, és előrébb lépjek annál, amit otthon elértem.
Most egy nagy projektre készülök: felkértek egy kávéház látványtervének az elkészítésére Manhattanben. Szóval nem csak tetováláson gondolkodom, szeretnék szintet lépni.
– Milyen hibákból tanultál?
– Nem éltem meg óriási mélységeket. Szerencsés vagyok, hogy beíratkozhattam az iskolába, mivel ez sokba kerül, és nem is igen engedhettem volna meg magamnak, hogy egy évig ne dolgozzak, ha egyedül lettem volna itt. Aki külföldről érkezik, azok gyárba mennek, ahol se szak-, se nyelvtudás nem kell. Ápolónőket is keresnek jó fizetéssel, de ahhoz elengedhetetlen a nyelvismeret. Nem dolgoztam gyárban, ahol még könnyebben átverik a külföldi munkásokat, de az első munkahelyemen még így is sikerült negatív tapasztalatokat gyűjteni. Annak ellenére, hogy magyar volt a főnök, kihasznált. Tudta, hogy nem vagyok képben a papírokkal, ezért visszaélt a helyzettel. Ha nem tudod a nyelvet, úgy csapnak be, ahogy akarnak.
A nyelvtanulásra buzdítanék mindenkit, még otthon kezdje el elsajátítani a célország nyelvét, mert anélkül 70 százalék az esély arra, hogy átverik.
Simon Rita
