Ahogy arról annak idején lapunkban beszámoltunk, a közelgő II. Vadászati Világkiállítás kapcsán a magyar kormány kiemelt szerepet szán a határon túli vadászoknak, hiszen a magyar vadászhagyományok éppúgy nemzeti örökségünk részét képezi, mint a magyar nóta vagy a Rubik kocka. E téren viszont legeredményesebben alulról lehet építkezni, hiszen a személyes kapcsolatok nagyon könnyen fordulnak a szakmaiság – megjegyzem a vadgazdálkodás mint tudomány ma Ukrajnában teleszkóppal vizslatja a bányászbéka fenekét – irányába. Annak idején pont e célból alakult meg a Világjáró Magyar Vadászok Klubja, melynek munkájában lassan egy évtizede vesz részt a kárpátaljai tagozat. A klub valójában ugyanis egy élményközösség (VMVK), ahol Erdélytől Felvidékig, Kanadától a Keleti-Kárpátokig élő tagok évente egyszer-kétszer összejőve megosztják tapasztalataikat, miközben a Kárpát-medence valamely zugában igyekeznek jól is érezni magukat.
Idén – három év múltán ismét – Ugocsára esett hát a választásunk, ahol a tiszapéterfalvai csárda adott otthont a klub összejövetelének. Az elmaradhatatlan baráti ölelések után persze hamarosan e sorok rovójának kellett vadőri-zsurnalisztai mivoltából hivatásos idegenvezetővé vedlenie. Péntek reggel sofőrünk tehát a lóerők közé csapott és miután megtekintettük a Tiszaújlak –Tiszapéterfalva közötti, a világ nyolcadik csodájának számító ukrán főútvonalat Nagyszőlősnek fordítottuk a kocsirudat. Mint már mondottam, a VMVK elképesztően sokszínű társulat és mint kiderült,
Nagy János Nándor tagtársunk jeles művészettörténész, aki mellett legfeljebb okos képpel bólogathat az ember, mert bizony a Perényiekről, a helyi ferences rend történetéről és Bartók nagyszőlősi pályafutásáról többet tud, mint három vizsgázott idegenvezető együtt.
Huszton a református erődtemplomot és persze a jeles romvárat sem hagyhatta szó nélkül barátunk, ám ekkor már inkább egy másfajta élmény kezdte csábítani a társulatot. A Cotnar Szőlészet és Péter Csaba, a cég vezetője ugyanis felajánlott egy kötetlen borkóstolást a tagságnak. Megjegyzem, mivel nagylelkű támogatónkat a társulatunk csak a krónikás révén ismerhette, valamelyes izgalommal várták a megérkezést, mondván hová is kerülnek majd.
A Nagymuzsaly határában ringó romantikus tavacska, és az illatos rózsalugas viszont rögtön elvarázsolta őket. No és a borok – melyek hamarosan csilingelő nevetést varázsoltak a feleségek-barátnők ajkára és magvas gondolatok cseréjére késztették a férfiakat –, hát azok sem voltak hétköznapiak. Vendéglátóink ráadásul bejelentették, ősszel is várják a csapatot szüretre. Ezek szerint a tavaly nagy sikert aratott diplomaták-zsurnaliszták-diákok-politikusok szürete programjába kapcsolódjanak be a „világvadászok” is, hogy aztán jövőre a FEHOVA-n névre szóló kárpátaljai magyar „vadászbor” kerülhessen az asztalukra. A felajánlást a klub egyelőre Péter Csaba „gazduram” számára tiszteletbeli tagsággal (semmilyen kötelezettséget nem von magával, választmányi gyűlésen nem szavazhat, ám valamennyi rendezvényen részt vehet az illető) kívánja honorálni.
Ugyanakkor sajnos az idő rohant és Tiszapéterfalvára visszaérkezve Biki Sándor barátunk a kabátujjban ászt rejtegető hamiskártyások mosolyával jelezte, hogy az ő meglepetése is rendben van.
Nem is kellett sokat várnunk, hogy a Kokas Banda elkezdje az estét, melynek külön meglepetése volt, hogy Kádár Vivienn és Marozsi Milán – tiszapéterfalvai vadásztársaink gyermekei – is megmutatták, milyen az igazi tiszaháti virtus, ha táncra és nótára kerül sor. Vivienn ugyanakkor csak azt sajnálta, hogy a „szép kisasszony, aki olyan nagy vadász”, nem tudott jelen lenni. Nem titok ugyanis, hogy a táncos lábú leányzó elkötelezett vadászpalánta, aki jelenleg még csak az apja oldalán, puska nélkül rója a mezőt, de egyszer szeretne olyan sikeres vadászhölggyé válni, mint példaképe és tagtársunk, Lipp Adrienn.
A szombat viszont már a Beregvidék jegyében telt, hiszen Sepa János muzeológus-helytörténész barátunk tárlatvezetése igen nagy sikert aratott.
Mi több, a János által gyűjtött pálinka-jelzők nevezéktanának sorát is gyarapítani tudtuk a „betyárvallató” és a „bivalytaglózó” jelzőkkel. Nem hagyhattuk persze ki a beregszászi városnapot sem ahol a jeles ugocsai borász, Simon Pista bátyánk gondoskodott róla, nehogy a kiszáradás veszélyébe essen csapatunk.
Végül pedig megszületett a döntés, miszerint idén ősszel a csapat részt vesz a muzsalyi hegyen rendezendő „vadászok szüreté”-ben, hogy orcájuk verejtékével szolgálják meg azt a vendéglátást, amiben Bereg és Ugocsa részesítette őket.
Matúz István
