„…ott soha nem leszel otthon”

E cikksorozatunkkal nem a kivándorlás népszerűsítése a cél, viszont afölött sem hunyhatunk szemet, hogy a fiatalok nagyobb része külföldön próbál érvényesülni. Távcső rovatunkban betekintünk az innen végleg vagy csupán ideiglenesen elvándorolt ifjúság életébe. A messzelátón keresztül megnézzük, mit értek el, kiderítjük, mi van a tarsolyukban.

Koncz Alexandra és Jocó nem sínylődött külföldön. Széles kapcsolatrendszerüknek köszönhetően mindig oda mentek, amit mások is megerősítettek, hogy jó hely. A fiatal házaspár tudatosan gyűjtött a kint töltött idő alatt. Soha nem szerettek volna letelepedni máshol, ezért is tértek vissza szülőföldjükre, és indítottak vállalkozást, miközben első gyermekük érkezését várják.

– Hogyan indult a külföldi munkavállalás?

– Dj-skedtem itthon, és egy pékségben dolgoztam sofőrként, de az itteni fizetésből szinte semmire nem futotta. Hat évvel ezelőtt indultam neki a világnak először – magyarázza a verbőci férfi. – Az egész úgy kezdődött, hogy találkoztam az egyik ismerősömmel, és megkérdeztem, be tud-e szervezni oda, ahol ő dolgozik. Így sikerült kimenni legelőször Németországba. Csomagfutárként dolgoztam kilenc hónapig. Kéthetes próbaidőn megtanultam a kulcsmondatokat, a csomagszállításhoz szükséges alapokat. Aztán átmentem építkezésre, ott allergiás lettem, belekóstoltam egy kínai étterembe, és felmértem a helyzetet, hogy ki lehet-e vinni oda Szandit vagy sem.

Több munkát is kipróbáltam, míg végül egy ismerősön keresztül eljutottunk Csehbe.

– Oda már együtt mentünk ki, két évre rá, hogy Jocó elkezdett külföldre járni – veszi át a szót Szandi. – Én előtte Tiszaújlakon dolgoztam a benzinkúton, de kevés volt a fizu. Jocónak sem volt lehetősége havonta hazajárni, ezért úgy gondoltuk, közösen keresünk munkát, és akkor több ideig kint lehetünk, akár fél évet is, úgy gyűjteni is könnyebb. Akkor már jegyesek voltunk. Csehországban találtunk olyan állást, ahol egy műszakban dolgozhattunk, egy gyárban, autófiltereket állítottunk elő. Tizenkétóráztunk, másfél évig maradtunk.

Ott meghúztuk a nadrágszíjat, szinte semmit sem engedtünk meg magunknak, mivel kellett a pénz az itthoni felújításokra, esküvőre.

Viszont így sem volt vészes. A letelepedés azonban meg sem fordult a fejünkben. Mindig is csak átmeneti dolog volt a külföldi lét. Az esküvő után újra a nyakunkba vettük a világot, ezúttal már Németországba költöztünk. Egy kisebb pizzagyárban dolgoztunk, már csak nyolcórás műszakban. Ez sokkal jobb volt, magasabb fizuval. Ott már lazábbak voltunk, kész volt a ház, ifjú párként élveztük kicsit az életet.

– Formált titeket a külföldi munka?

– Sok emberrel megismerkedtünk, és tudod hogy van, amikor kimégy, kicsit megváltozol, igyekszel alkalmazkodni. Nekünk sikerült beilleszkedni, szerettünk ott lenni. Idővel barátokat is beszerveztünk, volt kivel szórakozni – mondja Szandi.

– A jég hátán is megélek most már – teszi hozzá Jocó.

– Ám szerencsés helyzetben voltunk, minket nem is próbáltak átverni. Ez is a kapcsolatrendszernek köszönhető, szerintem. Sok ismerősöm van, és mindig egy tuti fix helyre mentünk, amit előre lebeszéltem, amit már mások is kipróbáltak, ezért nem mentünk szembe nagy átverésekkel. Amikor kimégy dolgozni, egy ideig nincs semmi probléma. Viszont aztán fokozatosan jönnek a bürokratikus intézkedések. Szerettünk volna kórházba menni, kivizsgálásra, de fél évet kellett várni az időpontra. Szóval ott sem minden fenékig tejfel.

Ha kiviszed oda a problémáidat is, életvitelszerűen élsz egy másik országban, akkor ott is meglátod azokat a dolgokat, melyek zavaróak.

– Mikor döntöttetek úgy, hogy elég lesz?

– Sosem elég, „mindig van tíz kopek híja”. Talán mi sem tudunk leállni, és maradtunk volna „még egy kicsit, még egy kicsit”, ha nem szerettünk volna gyereket. A családalapítás iránti vágy erősebbnek bizonyult, mint a pénzkeresési ösztön.

– Decemberben fordult meg először a fejünkben, hogy felhagyunk a külföldi munkával és jöhet a baba – magyarázza Szandi –, aztán elgondolkodtunk, talán még egy kicsit gyűjteni kellene… még ez is kell, az is…

Aztán januárban mégiscsak felülkerekedett a baba iránti vágy, össze is jött, így február végén mondtunk fel. A kislányunk ősszel érkezik.

– Itthon mibe fogtatok bele? Hogyan képzelitek a jövőt?

– Vállalkozásba kezdtem. Személyszállítással foglalkozom. A Jocó Trans nemrég indult be. A mikrobuszvásárlás volt a legnagyobb befektetés. Budapest–Kárpátalja a főútvonal.

– Mit érdemes tudni, mielőtt belevág valaki?

– A nyelvtudás nagyon sokat számít. De nekünk anélkül is bejött, nem volt sehol gond. Mindenütt azt szeretik, ha látják, szorgalmasok és egyben jófejek vagytok, dolgoztok. Akkor elfogadnak. Máskülönben furán bánnak veletek, és az rányomja a bélyegét az egész hangulatra – vélekedik a kismama.

– Mondjuk azt, ha valaki három hónapig odavan, három hónapot pedig itthon tölt, feleslegesnek tartom. Kivéve, ha valami gigantikus összeget keres, az meg ritka… – egészíti ki Jocó. – Az ingázással se spórolni nem tud, se belekezdeni valamibe itthon. Akkor inkább maradjon itthon, kevesebb pénzért, de folyamatosan dolgozzon, és legalább a családjával lesz. Én el tudtam volna menni egy jobb helyre, ahol magasabb fizetést kapok, de nem tettem, mert együtt akartunk lenni. Nekünk nem a pénzhajhászás volt a cél.

– Hogyan lehet életben tartani itthon egy vállalkozást?

– A kapcsolatok megkönnyítik a helyzetet. Kisegítenek, ha épp rosszul áll a széna, ismeretség nélkül nehéz egyről a kettőre lépni.

Én most azon vagyok, hogy kihozzam ebből a legjobbat és a legtöbbet.

De van B-terv. Mindig azon töröm a fejem, miből lehetne pénzt csinálni. Mi itthon szeretnénk lenni, nem akarjuk azt, hogy a feleségem itthon maradjon a gyerekkel, én pedig külföldön legyek hónapokig. Rövid távon jó kint, de ott soha nem leszel otthon.

Simon Rita

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó