Hosszú, kacskaringós, nehezen járható, darált kővel megszórt, de meseszép tájjal körülölelt út vezet úti célunkig. Lehetőséget ad nemcsak arra, hogy kristálytiszta levegővel szívjuk tele tüdőnket, gyönyörködjünk a mellettünk gyorsan rohanó patakban, a hegyekben, fákban, röpködő vadászmadarakban, hanem arra is, hogy elgondolkodjunk az utóbbi több mint száz esztendő eseményein is.
Az Úz völgyi katonai temetőbe igyekszünk…
Két nappal ezelőtt még nem volt ilyen békés e táj. Háromszáz imádkozó, temetőjét élő lánccal védő magyarra tízszeres elvakult túlerő, háromezer román zúdult, élőnek és halottnak egyaránt hadat üzenve.
Mit is kell tudnunk az utóbbi időben a tudósítások központjába került Úz völgyéről? A katonatemető a székelyföldi Hargita megye legjelentősebb világháborús emlékhelye. A Moldva felé folyó Úz völgyében mindkét világégés során sok áldozattal járó csaták folytak: az első világháborúban az oroszok, a másodikban a szovjetek által támogatott román, illetve a magyar csapatok között.
Magát a temetőt 1917-ben létesítették, a harcokban elesett osztrák-magyar katonák emlékére.
Tulajdonjogilag – s ez egy fontos része a későbbi eseményeknek – a 33 kilométerre fekvő Csíkszentmártonhoz tartozik.
A temetőt évekkel ezelőtt önkormányzati forrásból, a magyar honvédelmi minisztérium támogatásával és magánszemélyek adományaiból újították fel. A bekerített, székelykapuval díszített emlékhelyen mintegy hatszáz fakeresztet állítottak fel. Ezek többségén feltüntették az ott nyugvó hősi halott nevét. A teljes lista a falon elhelyezett márványtáblákon olvasható. 1994-ben a második világháborúban közelben elesettek emlékére is állítottak egy külön emlékművet, mely előtt augusztus 26-án hajtanak fejet az emlékezők.
Nem is lett volna gond, ha a már moldovai Bákó megyei Darmanesti (Dománfalva) község – mely nagyjából 25 kilométerre fekszik az emlékhelytől – polgármestere nem találja ki, hogy a temetőben az elesett román katonáknak is kereszteket kell állítani.
A helyi tanács – mely úgy véli, a temető tulajdonképpen az ő földterületén nyugszik – „nemzetközi katonatemetővé” nyilvánította a helyet, és bejelentette, hogy ehhez beszerezte a román hadügyminisztérium engedélyét is. Az elhatározást tettek követték: a most május 17-re tervezett avatáshoz ötvenkélt betonkeresztet és egy hatalmas ortodox keresztet állítottak fel a temetőben. Több helyen –mivel „útjukban volt” – nemes egyszerűséggel kirángatták az évtizedek óta ott álló fakareszteket, s a magyar baka sírjára ásták be a betonból készültet. Az avatást végül június 6-ra a román Hősök Napjára hirdették meg.
Nos, ezen a napon szabadultak el a tévécsatornák fő hírévé előlépő indulatok az Úz völgyében. A magyarok szemében az esemény halottgyalázással ér fel.
Közülük mintegy háromszázan próbálták előlánccal, békésen imádkozva megakadályozni az eseményt.
A románok azonban még náluk is erőteljesebben készültek rá: a világi és egyházi vezetőknek több mint háromezer embert sikerült mozgósítaniuk.
A helyi beszámolók szerint a Bákó megyei csendőrök csak ímmel-ámmal próbálták útját állni a furcsán – tánccal, énekkel, szotyolázással – megemlékező tömegnek. Nem sikerült, s a románok megindultak a temető felé, ütlegelve őket áttörték a Hargita megyei csendőrök falán. Először csak kövekkel dobálták a kerítés belső oldalán imádkozó magyarokat, később azonban, miután magyarellenes rigmusokat és obszcén szavakat ordibálva szinte minden oldalról behatoltak a sírhelyekhez, már tettlegesen is bántalmazták a provokációra végig nem válaszoló emlékhelyvédőket.
Összetörték a székelykaput is, a kerítést, a fakereszteket pedig teleaggatták a román trikolórral…
Mi két nappal rá utaztunk az Úz völgyébe. Vagy tíz-tizenöt román civilt, közel negyven csendőrt és a fák között megbúvó kommandós alakulatot találtunk ott. Magyarok mindössze mi voltunk hárman. A csendőrök figyelmesen felmértek minket, mindannyiunkat külön-külön lelesifotózták, de nem szóltak semmit csak Buna ziua köszönéssel válaszoltak a mi Buna ziua köszönésünkre. A nemzeti zászlókkal feldíszített járművekkel érkezett román atyafiak is békések voltak: nézelődtek, beszélgettek egymást közt, fényképezték a temetőt.
A két nappal korábbi összecsapásra csak a letaposott fű emlékeztetett: a keresztekre ismét felkerültek a trikolórok, az emlékművekre a koszorúk.
A keresztek alatt pedig ismét békésen pihentek a hősi halottak, a nevekből ítélve magyarok, németek, szlovákok, ruszinok, zsidók, románok és oroszok egyaránt. Ők nem háborúznak, hisz a halott katona már nem ellensége sem egymásnak, sem az élőknek. S letekintve a csillagok közül alighanem ők is azt kívánják: az élők se harcoljanak már se értük, de lehetőleg egymás ellen sem. Főleg ne becstelen eszközökkel.
Számunkra megnyugtató volt látni, hogy ismét épen és egészségesen állt a két napja darabokra zúzott székelykapu is az Úz völgyében.
Kőszeghy Elemér
Ungvár–Csíkszentmárton
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
